• 𝙿𝚊́𝚗𝚒𝚔𝚋𝚊𝚗 𝚟𝚎𝚕𝚎𝚍 • (𝙱𝚊𝚔𝚞𝚐𝚘𝚞 × 𝚁𝚎𝚊𝚍𝚎𝚛) [BEFEJEZETT✔︎]

11. Fejezet - Szobafogság

– T-Te megérted? – csodálkozott.

– Hogy mi? Persze! Ez a te szemszöged! – simogattam a hátát – Mindig is meg foglak érteni. Bármi legyen az – simítottam végig az arcán.

– Köszönöm szépen – ölelt magához szorosan.

– Szívesen bármikor Katsuki – öleltem vissza, és nyomtam egy puszit a nyakára.

Egyszer csak egy kopogást hallottam meg.

– Gyere! – kiáltottam ki, amire hallottam az ajtó becsukódását.

– Hé ez az én szobám! Nem te irányítasz! – vigyorgott vészjóslóan Katsuki, majd megpöckölte az orrom.

– Majd meglátjuk – csókoltam meg.

A szőkeség szinte azonnal visszacsókolt. A lépések csak egyre jobban közeledtek. Azt gondoltuk, hogy Kirishima vagy Denki lesz, aki csak egy kis piát kér, de nem találtuk el. Amint elszakadtam az ajkaitól, lesokkoltam. A nagynéném állt előttünk.

– Most megvagy kishölgy! – kuncogott betegen, mire Katsuki mögé bújtam.

– Ó – tetette a csodálkozást – Csak nem zavartam meg valamit?

– N-Nem! E-Ez nem az aminek látszik! – tiltakoztam – Katsukival nem történt most semmi!

– Most?

Elszóltam magam...

– Micsoda? Már le is feküdtetek? – kezdett ideges lenni a vörös hajú nő.

– Nem hölgyem! – állt fel Katsuki – [Név] a tanulópárom, ennyi az egész. Nem volt jól, és most kérte el az anyagot. Sajnálom, hogy félre értette a helyzetet.

– Én meg nem. A lány soha nem szokott hazudni. Ismerem a természetét, a lényét. Sőt! Mindenét! Ezért nem fogok hátrálni! Na gyerünk [Név]! Irány haza – fogta meg a csuklóm, és felrántott, amire felcsúszott a pulcsim ujja.

A hegeim és a sebeim!

♡︎♡︎♡︎

Bakugou szemszöge:

A nő egyszerűen csak megragadta [Név] csuklóját, mintha egy rongybaba lenne. A pulcsija egyik ujja felcsúszott, és amit láttam az nem volt semmi. Vágások, ütések, zöld és lila foltok borították a lány alkarját. [Szemszín] színű szemeit ijedten rám emelte, és a reakciómat fürkészte. Teljesen el voltam szörnyedve, de csak egy aggódó pillantást vetettem rá. Tudtam, hogy a hegeit saját maga okozta, de azt nem tudtam, hogy miért. De ahogy azokat a foltokat jobban megnéztem, kizárt, hogy [Név] saját magának okozhatott volna ilyeneket.

– Oi [Név]! – kiáltottam a lány és a nő után.

– I-Igen? – kérdezte elég félénken.

– Holnap gyere iskolába, és ne felejtsd otthon a töri füzeted, mint most – próbáltam úgy tenni, mintha megdorgálnám.