Ole ismeretlen utazásai

Egy nyári nap

Furcsa egy nap ez. Családi látogatás az ország túlsó felére rokonokhoz. Apai nagyszülők, nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek. Rengeteg olyan ember, akiket egyszer, legfeljebb kétszer látok egy évben. Mivel karácsonykor általában pocsék az idő, ezért akkor legtöbbször megússzuk, de a nyári látogatást szinte sosem. Utálom ezeket az utakat, 5-6 órán át a kocsi hátsó ülésén szoronkodni a nővéremmel és az öcsémmel. És persze én ülök középen, mert én vagyok a legkisebb, az én lábaim a legrövidebbek, következésképp én férek el a legjobban ott. Az senkit sem zavar, hogy a kardánbox miatt órákon át terpeszben kell ülnöm, és egy idő után ez pokolian kényelmetlen.

Szóval ha tehetném, és rajtam múlna, biztos, hogy el sem indulok. De mint a fenti példa is remekül mutatja, nem rajtam múlik. Hiába leszek holnap tizenhat, a szüleim még mindig úgy gondolják, jó az, ha ők mondják meg, hogy szeretném tölteni a szülinapomat. Természetesen nagycsaládi körben, amikor a nagyi süt majd valami rettenetes vajas-krémes tortát, mint minden évben, mert mindig elfelejti, hogy még mindig utálom... Egyetlen porcikám sem vágyik erre, legszívesebben kihagynám ezt az egész tortúrát.

Per azt mondta, hogy majd meglep valamivel, amikor visszajöttünk. Igazából nem is kellene semmi más ajándék, minthogy vele tölthessem a holnapot. Szerettem volna elmondani otthon, hogy lassan fél éve együtt vagyunk, és inkább nem látogatnám meg a rokonokat... Tényleg készen álltam erre. De Per pár hete elmondta a szüleinek, és ők nagyon rosszul reagáltak. Annyit mondott csak, hogy legalább még lakhat otthon... Nem tudom, mi történt vele pontosan, de lemondta az indulásunk előtti "titkos" randit, állítása szerint azért, mert nem lenne ott fejben... Hát nem tudom, valami furcsa ebben.

Amikor Per elhatározta, hogy előbújik, úgy döntöttem, hogy én is. Mert az a véleményem, hogy együtt kell lennünk ebben. Nem voltam teljesen biztos a szüleimben, de igazán nem is féltem. Talán sokkolnám őket egy kicsit, de nem hiszem, hogy ne tudnának ezzel megbirkózni. Aztán jött a hívás tőle... szinte könyörgött, hogy én ne mondjam el senkinek, nehogy úgy járjak, mint ő... Ennél többet nem tudtam kihúzni belőle. Nagyon megijesztett, ezért hallgattam rá. Azóta úgy tűnik, rendbe jöttek a dolgok náluk, bár gyanúsan nem beszél senkiről a családjából.

Amíg úton voltunk, folyamatosan zizegett zsebemben a telefonom. Talán a tizedik üzenet után kezdtem attól tartani, hogy valami baj van. Bár... ha az lett volna, biztos felhív. Vagy legalábbis hívott volna valaki olyat, aki nem félúton van az ország másik végébe, és tud neki segíteni. Mivel csak üzenetek jöttek tőle, nem merem elővenni a telefonom, mert két oldalamról az öcsém és a nővérem pont rálátnak a kijelzőmre, és nem akarom, hogy elolvassák Per üzeneteit. Szóval várnom kell addig, amíg megállunk tankolni, én pedig kimenekülhetek a kocsiból.

Erre meg még órákig nem került sor. Apa minél nagyobb távot akar megtenni egyben, de legalább jól haladunk. Amikor végre kiáll a soron következő benzinkúton már nem érzem a lábaimat. Miután kinyújtózok, és megnézem Per üzeneteit, azonnal megkönnyebbülök, hogy csak a Netflix sorozatot kommentálja, amire pár napja teljesen ráfüggött. Megírom neki, hogy szégyellje magát, amiért nem várt meg vele, aztán elmesélem a szenvedéseimet a hátsó ülésen. Azonnal válaszol pár szelfivel, hogy ő bizony úgy döntött, tüntetően ágyban tölti a napot. Bárcsak ott lehetnék vele!

Aztán folytatjuk a szoronkodós utat. Útközben voltak ugyan balesetek, amik lassították kicsit a haladást, meg apának ki kellett térnie egy-két érdekes vezetési stílussal megáldott kamionos elől is, de úgy összességében tiszta és jól járható a sztráda. És jól is haladunk. Eddig. Egészen addig, míg a kocsi sztrájkolni nem kezd. Mondván, öreg is már, kehes is, na meg neki is kijár a szabadság, vagyis hagyjuk már békén. Így történt, hogy az elektromos rendszer egyik másodpercről a másikra mondja fel a szolgálatot. 50 kilométerrel a cél előtt. Óriási.