Ole ismeretlen utazásai

Fekete éjszaka

Mivel nem húzhatom tovább a saját időmet, hátat fordítok a tündének, és rohanni kezdek, ahogy csak a lábam bírja. A cipőm talpa alatt ezer felé fröccsen a tisztáson tóvá duzzadt víz, de még mindig nem fog rajtam. A lény érintéséből származó ragyogás továbbra is taszítja rólam a hideg cseppeket. Pár lépés, és már el is érem az erdő szegélyét, és bevetem magam a fekete fák közé.

A hátam mögött valami számomra ismeretlen nyelven elhangzó kiáltást hallok. Kétségem sincs afelől, hogy a tünde szentségel annak láttán, hogy épp próbálok elmenekülni. Előle is. A suhanást is hallom, ahogy szárnyai suhintásával utánam lendül, de szerencsére az a pár másodperc, amit a döbbenetével szerzett nekem, elég ahhoz, hogy elérjek egy szakaszt, ahol szorosabban nőnek a fák, és ahová a szárnyai miatt nem fog tudni követni.

A hang a fülemben megdicsér, hogy jól csináltam, majd tovább hajt egyre mélyebben az erdőbe. Eleinte teljesen jól látok a sötét fák között a bőrömből sugárzó ragyogásban, ami távol tart tőlem minden rémet. De ahogy haladok, lassan észreveszem, hogy ez a fény fokozatosan halványul, minden lépésemmel egyre jobban. Már csak azokat a fákat látom jól, amik közvetlenül körülvesznek, távolabb hullámzó feketeségbe fúródik a tekintetem.

Nem ismerem az erdőt, fogalmam sincs, hogyan fogok kikeveredni innen, de abban egészen biztos vagyok, kell találnom valami menedéket, ahol megvárhatom a reggelt. Ha teljesen kihuny az engem körülölelő fény, az orromig sem fogok látni ebben a sötétben. És ha felkelt a nap, akkor sem biztos, hogy kitalálok majd a fák közül, hiszen sosem jártam még erre. De talán a szüleim észreveszik, hogy eltűntem, és ha segítséget kérnek a hatóságoktól, ők biztos gondolnak majd arra is, hogy átfésüljék az erdőt.

„Nézd arra" – hallom a saját gondolataim közt azt a hangot, ami korábban is menekülésre ösztökélt. A fejem magától fordul, nem én irányítom, majd az egész testem engedelmeskedik az utasításnak.

– Mi van arra? – Csak azután döbbenek rá, hogy ezt hangosan is kimondtam, amikor egészen közelről hangzik fel a hátam mögött a gúlok artikulálatlan üvöltése.

„Fogd be a szád!" – torkol le indulatosan az a hang. – „Meg akarsz ölni minket? Ne mondd ki hangosan, ugyanúgy hallom a gondolataidat, ahogy te is az enyémeket. Most pedig hagyd, hogy biztos helyre vezessem magunkat."

Erre nem tudok felelni, nem is enged, egyszerűen csak hátralök a saját tudatomban, és abba az irányba indul gyors léptekkel, amibe az előbb fordított. Tehetetlen vagyok, bár annyira nem is igyekszem visszaszerezni az irányítást a testem felett, mert jelenleg abszolút úgy tűnik, hogy a hang fejemben tud valami kiutat a helyzetből, ami rólam nem mondható el. Ennek ellenére a kíváncsiságomon nem tudok úrrá lenni.

„Hova megyünk?" – A kérdésemre összerezzen, ami nagyon furcsa érzés, lévén ketten osztunk a testemen, és az ő döbbenete az én izmaimat rántja össze. Mégis legalább félig készségesen válaszol.

„A közelben van egy barlag. Oda."

Hát jó. Nem ellenkezem. Egyébként sem tudtam, hogy van itt egy barlang. És ha el tudunk bújni, akkor aztán tényleg nincs miért tiltakoznom. Erre a gondolatra hirtelen megtorpanok. Tudunk? Mióta gondolkozom úgy, mintha az, hogy egynél többen vagyunk a fejemben, normális állapot lenne?

„Miért álltál meg?" – korhol a hang. – „Nem hallod, mennyire a nyomunkban vannak?"

Megint nem hagy válaszolni, sőt ellenállni sem, mozgásra kényszeríti a lábaimat, sokkal gyorsabb tempóra ösztökél, mint amit korábban diktált. A hátam mögött felhangzó üvöltés miatt tökéletesen megértem az igyekezetét, ha hagyna mozogni, én is épp ennyire eszementen rohannék. Annyi különbséggel, hogy én nem tudnám, hova...