Ole ismeretlen utazásai

Cseberből vederbe?

Aksel figyelmeztetése a torkomra forrasztja a szót. Addig jutottam csak a mesélésben, hogy titokban olvastam a takaró alatt, amikor hallottam megérkezni a nagybátyámékat. Innentől képtelen vagyok folytatni, mert vívódok magammal. Közben Aksel is teljes lelkinyugalommal beszél belel a gondolataiba. És sajnos be kell látnom, hogy nem mond hülyeségeket.

„Figyelj rám!" – győzköd. – „Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem valami miatt nagyon ellenszenves ez a nyomozó. Nézd meg, hogy figyel minket. Szerintem nem szabad elárulnunk semmit magunkról."

„Jó, de akkor mit fogsz mondani a szüleimnek?" – kérdezem kissé ellenségesebben, mint szeretném. Szándékosan azért így tettem fel a kérdést, mert így elodázhatom még egy kicsit, hogy be kelljen ismernem; egy hanggal beszélgetek a fejemben.

„Sajnálom, ha én közlöm veled a hírt, de egy hang vagyok a fejedben – jelenti ki gunyorosan. – Addig legalábbis, amíg ki nem derítjük, hogy kerültem ide, és miért vagyok itt."

De utálom, ha igaza van! Viszont a nyomozó és Elin is kezd nagyon furcsán nézni rám, és a szüleim is sürgetnek a vonal túlvégéről. Sőt, apa még arra is rákérdez, hogy egyáltalán itt vagyok-e még, vagy elvittek innen.

„Rendben! Oké!" – adom meg végül az engedélyt Akselnek. – „Beszélj velük, de ne szúrj el semmit!"

„Nyugi, vigyázok a bőrünkre." – Ha itt ülne velem szemben ebben a teremben, biztosra venném, hogy rám kacsintana. Mindenesetre nem vesztegeti az időnket, hanem azonnal felel.

– Igen, apa, itt vagyok. Csak nehéz erről beszélni... mert én sem tudom, mi történt pontosan.

Még engem is meglep, hogy Aksel mennyire jól imitál engem. Bár talán annyira nem nehéz, hogy a fejemben a legféltettebb gondolataimhoz is hozzáfér.

„Sosem néznék meg semmi olyat, ami önszántadból nem akarsz megmutatni" – biztosít, majd hangosan így folytatja:

– Furcsa zajokat hallottam... és kimentem megnézni...

– És Pernek küldtél üzenetet ahelyett, hogy a szüleidet felébresztetted volna? Vagy bárki felnőttet, aki még abban a házban volt? – Vág Aksel szavába apa. – Nem is értem, hogy jutottál erre...

– Azt hittem, a családi csoportba is elküldtem az üzenetet – mentegetőzik, mintha nem tudnánk mind a ketten egészen biztosan, hogy pontosan ezt tettem. – És... nem tudtam, kik azok... nem akartam, hogy bárkinek baja essen.

Én nem vagyok ilyen hősies, de azért jól esik, hogy anya megdicsér a bátorságomért, majd rögtön utána feddő hangon így folytatja:

– Ettől függetlenül felelőtlenség volt tőled. És nem, nem várt minket üzenet tőled.

Ez kifejezetten furcsa, de jelen helyzetben nem tudok ezzel mihez kezdeni, sem magyarázattal szolgálni rá. Viszont Aksel nem esik kétségbe, tovább beszél:

– Nem tudom, mi történt. Elküldtem nektek is az üzenetet, hogy ne aggódjatok. Aztán kimentem megnézni, hogy mi történik. Furcsa fényeket láttam a ház körül. – Egyikünk figyelmét sem kerüli el, hogy a nyomozó ennek hallatán kissé merevebb háttal ül az asztal túloldalán, majd szinte azonnal észreveszi magát, és ismét nem látszik rajta semmi. Tovatűnik róla a pillanatnyi feszültség. – Zseblámpafények voltak, és a közeli fák közül jöttek. Én csak tudni akartam, hogy kik settenkednek a ház körül...

Aksel elhallgat, és egy pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy a hatásszünet miatt teszi, vagy azért mert nem tudja, hogyan folytassa. Aztán rádöbbenek, hogy csak a szüleimből próbál reakciót kicsikarni.