Ole ismeretlen utazásai

Lesben

Mivel nem vesztegethetem tovább az időnket, kimondom az első dolgot, amit határoznom sikerül:

„Maradjunk még itt. Csak addig, amíg valami biztosat nem tudunk."

Arról persze fogalmam sincs, hogy mit is szeretnék tudni. Mi az a biztos, amire vágyom, ami megnyugtatna, hogy nem vesztettem el a józan eszem. Erre a gondolatra Aksel felhorkan.

„Emlékeztesselek rá, hogy még mindig itt vagyok a fejedben?"

„Attól még lehetek normális" – tiltakozok önkéntelenül.

„Természetesen. Hogy is szól a vicc? A hangok is megmondták?"

„Nagyon vicces vagy, hallod... Inkább menjünk, mielőtt még valakinek szemet szúrunk."

„Nem tudom, te melyik adást nézed, de eddig sem álltunk meg."

Igaz, teljesen Akselre bíztam magunkat, ő pedig gondosan ügyel rá, hogy végig mozgásban legyünk. Akkor is ha a kórház közelében maradunk. Afelől nincs kétségem, hogy a túlélési ösztönöm nem nyugodott bele ebbe a döntésembe, mert folyamatosan, végtelenítve azt kiabálja a fejemben, hogy meneküljünk, méghozzá minél messzebb innen. Mert Myde úgyis túléli, és megtalálja a módját, hogy utánunk jöjjön, ahogy eddig is. A hangocska arról győzköd, hogy próbáljunk meg hazajutni, mert a szüleim majd megvédenek minket. Már ezért sem hallgathatok erre a csalóka bíztatásra. A szüleimnek esélye sem lenne megvédeni minket az olyanoktól, mint Myde – és akkor a félelmetesebb lényeket még számba sem vettem.

Míg én ostobaságokon merenget, Aksel a közeli dombok felé vezet minket, nem messze a kórházépülettől is van egy, és szerencsénkre fák szegélyezik. Ahogy haladunk, elhaladunk egy lakóépület mellett, aminek a kertjében ruhák száradnak a friss levegőn. Aksel azonnal megtorpan, és visszafordul. Gyorsan körbenéz, hogy megláthat-e minket bárki, vagy hogy a kerítés mögött fogadhat-e minket mondjuk egy kutya, majd gyorsan átugrik rajta. Egyenesen a szárítóhoz lép, és azonnal szemrevételezi a ruhákat.

Nem kérdezek semmit, hiszen, tudom, mit keres. Váltóruhát az egyenmelegítő helyett. Még mindig azt viseljük, amit a rendőrségen kerítettek nekünk a saját sáros, szakadt ruháim helyett. És természetesen mivel kis termetű vagyok és nagyon vékony, nem találtak semmit, ami passzolt volna rám. A melegítő nadrág lóg rajtam, ha nem lenne a madzag a derekába fűzve, le is esne rólam, a szárát is többször vissza kellett hajtanom, hogy ne zavarjon a hossza. De a pólóba is legalább kétszer beleférek, az is olyan nagy, hogy az egyébként rövid – normális méretű férfiakra szabott – ujja a könyökömig ér. De a bakancs, amit találtak nekem, az legalább alig nagyobb csak, mint a lábam, és jelenleg ez a legkényelmesebb darabja a ruhatáramnak.

„Ennek jónak kell lennie" – kap le egy kopott farmert, egy a mostaninál jóval kisebb pólót és egy kapucnis, cipzáras melegítő felsőt. Nem húzzuk feleslegesen az időt, nehogy a lakóknak feltűnjön, hogy milyen teljes természetességgel szolgáljuk ki magunkat a ruháikból. Gondolom, alaposan meg lesznek lepve, nem hiszem ugyanis, hogy egy ennyire félreeső helyen, mint Lofoten, sűrűn előfordulnak tolvajlások. Ahogy ismét átmászunk a kerítésen, Aksel tovább beszél: – „Azonnal átöltözünk, amint nem leszünk szem előtt."

Befutunk a fák közé, és elindulunk felfelé a dombon. Egy helyen kisebb bokrok nőnek sűrűn egymás mellett, és Aksel itt dönt úgy, hogy megérett az idő a ruhaváltásra. Gyorsan felveszem a farmert, és pólót, majd az ujjánál fogva a derekam köré kötöm a pulóvert. Ezután Aksel visszaveszi az irányítást, fogja a levetett ruhákat, és alaposan elrejti őket a bokrok alatt.

„Így nehezen fogják megtalálni. Viszont ha esetleg kutyákkal próbálnak a nyomodra jutni, akkor meg úgyis mindegy" – fűzi hozzá a magyarázatot. Nem ellenkezek, és annak ellenére sem mondok semmit, hogy nyugtalanítónak találom a menekülés művészetében megmutatkozó gyakorlottságát, nem is beszélve az egyéb dolgokról, amiket eddig megtapasztaltam vele kapcsolatban.