Ole ismeretlen utazásai

Újra a valóságban

Többször elrontom a számot, annyira remegnek az ujjaim a virtuális billentyűzet felett. A szüleimet akarom felhívni. Három nap után biztos tűkön ülnek, hogy megtudják merre voltam. Bárcsak el tudnám nekik mondani! Fogalmam sincs mit és mennyit meséljek nekik, ha végre felveszik a telefont. Várom, hogy a többszöri csörgés után végre kattanjon a vonal, jelezve, hogy végre elértem őket. Most épp az sem zavar, hogy életem végéig, de legalább nagykorúságomig szobafogságban leszek ezek után.

Remegve kapaszkodok a telefonba, és hiába csöng, nem veszi fel a túlvégen senki. Aztán szétkapcsol a vonal. Azonnal újra hívom előbb anya, majd apa számát, de egyik számon sem érek el senkit. Végső kétségbeesésemben Pert is megpróbálom tárcsázni, de legnagyobb döbbenetemre ő sem veszi fel. Fogalmam sincs, hogy lehetséges ez... Több számot pedig nem tudok fejből... Átkozom magam, hogy miért nem hoztam el a telefonomat. Bár lehet, hogy a zseblámpa sorsára jutott volna, és ugyanúgy elhagytam volna azt is valahol.

Az idős nő látja rajtam, hogy egyre inkább kétségbeesek, mert leguggol velem szemben, és együttérző pillantásokkal méreget, míg a férfi tőlünk valamivel távolabb áll, de minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Nem tudom, mit hisz, mit fogok tenni. Jelen pillanatban egyetlen értelmes gondolatom sincs... Vagyis, egyre inkább elhatalmasodik rajtam a pánik, ahogy eszembe jut, hogy senkit sem tudtam felbéreszteni aznap éjszaka, amikor bementem az erdőbe. Sőt, még Pert sem tudtam elérni.

Ez persze csak egy az akkori furcsaságok sorában, de mi van akkor, ha ez az egész valami komolyabbat jelzett előre, de akkor én képtelen voltam észrevenni ezt? Mi van akkor, ha valami nagyon súlyos dolog történt? Ha mondjuk azért nem érek el senkit, mert még mindig nem ébredtek fel? És most próbálom azt magam elé képzelni, hogy még mindig alszanak, és egy orvosgárda próbálja kitalálni, hogy mi okozza ezt, nem pedig valami sokkal rosszabbat vizionálni.

– Fiam? – ráz fel a borzalmas képek közül a nő hangja. – Hogy hívnak?

Őszintén megvallva ez az utolsó kérdés, amire számítok. Valahogy mégis annyira normálisnak és természetesnek hat ebben az őrületben, amiben még mindig nyakig benne vagyok, hogy még én is megdöbbenek, mennyire megnyugtat.

– Ole – bököm ki végül pár pillanat döbbent pislogás után, majd még annyit teszek hozzá: – Ole Jørgensen.

– Rendben, Ole – mosolyog rám bátorítóan –, én Elin vagyok. Ő pedig a férjem, Kjell Selland.

A két név hallatán csak bólintok. Nem hiszem, hogy vagyok olyan mentális állapotban, hogy bármelyiket megjegyezzem. Bár Elin határozottan kedvesnek tűnik. A férje annyira nem, de az is lehet, hogy csak távolságtartó.

– Mi történt veled? El tudod mondani? – faggat tovább kedvesen.

– Nem... nem tudom – felelek neki kétségbeesve –, csak... senki nem veszi fel a telefont... több számot pedig nem tudok...

– Biztosan Bergenben voltál? – puhatolózik tovább a nő. – Nem lehet, hogy a barátaiddal elmentetek inni a közeli erdőbe, és kicsit rosszul sült el a móka?

– Nem! – tör ki belőlem, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Kiabálnom kell, különben sírva fakadok. – A családommal Bergenben nyaraltunk! És éjszaka megjöttek a nagybátyámék... Aztán nem tudom, mi történt! Azt sem tudtam, hogy eltelt három nap! Nem tudom, hogy kerültem ide...

Elcsuklik a hangom. Mert ez a része minden elhallgatott információ ellenére is igaz. Érzem, hogy a könnyeim kicsordulnak, ahogy remegő hangon tovább beszélek:

– Valami furcsa volt az éjjel... Felébredtem, és furcsa zajokat hallottam, meg, fényeket láttam. Mindenki aludt... Nem akartam felébreszteni őket, ezért egyedül mentem ki megnézni. Aztán nem tudom, mi történt...