Ole ismeretlen utazásai

Macska és egér

– Elég már ebből a komédiából! – vicsorogja a nyomozó, majd egyetlen pillanat késlekedés nélkül Myde-nek ront.

Sosem láttam még ilyen könnyed, erőteljes, de mégis a végletekig precíz és jól kiszámolt mozgást. Egyetlen rándulásnyi felesleges mozdulat sincs a lépéseiben, törzse fordításában, vagy a karja lendülésében. Ennek ellenére annyira gyorsan történik minden, hogy a szemem majdhogy követni is képtelen, mintha késleltetéssel látnám az előretörést. A nyomozó egyik pillanatban még Myde felé lendül, a következőben már mindkét kezében recés pengéjű tőröket tart, és a Fay nyaka felé suhint vele, ezzel kitérésre kényszerítve. Beletelik egy pár másodpercbe, hogy felfogjam, így megnyílt felénk az út. Ráadásul nem is én vagyok az, akiben ez tudatosul, hanem Aksel, amikor a gondolataimba kiált.

Önkéntelenül hátrálni próbálok, de a fal megakadályoz ebben. Ami korábban a védelmünket szolgálta, most csapdává válik. Viszont Myde sem késlekedik, amint észreveszi, hogy utat engedett a nyomozónak (szörnynek?) ő is ismét támadásba lendül. Az ö mozdulatai sem maradnak el semmiben a másiktól, kecsesen, mégis emberfeletti sebességgel lendül utána, és még azelőtt megragadja a gallérjánál fogva, hogy elérhetne minket. Elképesztő erővel rántja vissza, majd a falnak taszítja. A becsapódás hatására pedig fájdalmas, teljes mértékben állatias hang szakad fel a támadóból, olyan, ami semmilyen emberi hangra nem emlékeztet.

A következő pillanatban levedli a nyomozó bőrét, nem viccelek, az a korábbi emberi-hüvely leszakad róla, ahogy még egy pár kart előhúz a bőr és szövetek alól. Arcán megnyúlik az orr, és kutya- vagy farkaspofára hasonló formát vesz fel. Bőre sima a képén, azt az állat-arcot nem fedi szőr, csak rusnya sebhelyek. Ahogy kinyújtózik, és jóval magasabbra tornyosul, mint egy átlagos ember, a korábbi jelmez idejét megszolgált, szakadt kabátként redők kupacába gyűrődik körülötte.

Érzem, hogy a visszataszító látványtól keserű sav tolul fel a torkomon, és ezen a maró érzésen az sem segít, hogy a gyomromat gyűszűnyire szorítja össze a rettegés.

„Nem eshetsz most kétségbe!" – próbál felrázni ebből a delíriumos félelemből Aksel. – „Higgy nekem, Ole, nem fogunk itt megdögleni, akármi is történjen!"

Azzal előre lép a fejemben, én pedig még sosem voltam olyan boldog, hogy átengedhetem neki a gyeplőt. Amíg én a háttérben rettegek, talán Aksel a józanságával meg tud minket menteni. Még szerencse, hogy őt nem bénítják meg a én kontrollálatlan érzéseim. A következő pillanatban izmaink pattanásig feszülnek, és tudom, hogy készen állunk inunk szakadtából az életünkért rohanni, amint a legkisebb esélyünk nyílik erre.

Egyelőre viszont nincs lehetőségünk elfutni a két harcoló alak mellett. Amióta a szörny levetette a nyomozó emberi álcáját, Myde számára nem állnak fényesen a dolgok. Már az hátrányba kényszeríti, hogy az ellenfele négy karját és a tőrök pengéit kell távoltartania magától. És ez nem mindig sikerül, mert az egyik csapással mély vágást szánt a vállára, a következővel egy sekélyet a homlokára. Myde pillanatnyi zavarát kihasználva, ahogy nem lát a szemébe csöpögő vértől, a harmadik kezével megragadja a sérült vállánál, és közelebb rántja magához. Vérfagyasztó az a fájdalmas kiáltás, ami abban a pillanatban felszakad Myde ajkai közül.

De az igazán elrettentő azt látni, ahogy a szörny hegyes agyarakkal teli pofája – természetellenesnek tűnik az a rengeteg fog benne – szélesre nyílik, majd késlekedés nélkül Myde torka felé kap. Nem sokon múlik, hogy a Fay észreveszi, és egy jól kiszámolt mozdulattal arrébb rándul a fogásában, így az agyarak csak az üres levegőn csattannak össze. Gondolni sem merek arra, hogy ha Myde alul marad ebben a harcban, Aksellel ketten teljesen esélytelenek leszünk a szörnnyel szemben.