Ole ismeretlen utazásai

Időnyerés

Amint meghallom, hogy lenyomják a kilincset, és kattan a zár nyelve, azonnal tudom, hogy elszalasztottuk az egyetlen esélyünket a szökésre. Aksel is nyugtalanul rándul össze a fejemben, ahogy a mosdó ajtaja felé fordulunk. Valamennyi megkönnyebbülést azért jelent, hogy nem a nyomozót látjuk belépni, hanem az orvost, aki annyira hasonlít Myde-re.

Aztán ez az érzés azonnal szerte foszlik, ahogy észrevesszük, milyen dühösen méreget minket. Ez nem sok jót sugall. Határozottan beteszi – vagyis inkább bevágja – maga mögött az ajtót, és bízom benne, hogy ez inkább a nyomozónak szól, és nem nekünk. A korábban beszűrődő nézeteltérés hangjai legalábbis erre engednek következtetni. Már meg sem rezdülök a gondolatra, hogy egy ideje többes számban beszélek magunkról. Ezerszer inkább Aksel a fejemben, minthogy valaki olyan karmai kezébe kerüljünk, mint a negédes modorú nyomozó, akitől a hideg futkos a gerincünk mentén.

– Te aztán tényleg reménytelen eset vagy! – lép változatlanul haragosan elénk az orvos. – Mégis mi a bánatot kellene még csinálnom, hogy felfogd, nem véletlenül hoztalak épp ide?

– Nem teljesen értem... – bukik ki belőlem önkéntelenül.

A férfi szemöldöke még szorosabban összeszalad, még tovább mélyül arcán az indulat félreérthetetlen kifejezése. Abban a pillanatban félrecsúszik az álarc, amit visel, és lefolyik a varázs holdezüst-szín bőréről, és pár rövid másodpercig valóban Myde áll előttünk, és mi csak ostobán pislogni vagyunk képesek rá. Indulatosan kifúj egy tüdőnyi levegőt, majd ingerülten, fojtott hangon a következőt vágja a képünkbe:

– Mit gondolsz, miért épp oda nyílik az ablak? – int dühösen abba az irányba. – Azt ne mondd, hogy fel sem ismerted!

Ez meglep. Önkéntelenül is visszafordulok a zöldellő táj felé. És tényleg! Azonnal képen csap a felismerés. Ez a kilátás a szállásunkról. Az ablak Bergenre nyílik! Hihetetlen... Tudom, hogy hálásnak kellene lennem az igyekezetéért, de mégis dühbe gurulok. És csak Aksel figyelmeztetésére nem kezdek kiabálni, de még így is kihallható minden indulat fojtott hangomból.

– És mégis mi történne, ha átlépnék Bergenbe? – követelek magyarázatot. – Hogy magyaráznám meg, hogy egy kocsival egy napos, de repülővel is több órás utat megtettem egy szempillantás alatt?! Nem te mondtad, hogy maradjak észrevétlen? Ez – megint az ablak felé intek – a tökéletes ellentéte az észrevétlennek!

Myde arcán pillanatnyi zavar suhan át, majd a vonásai visszamerevednek a korábbi kifejezéstelenségbe, sőt az orvos álcáját is ismét magára ölti.

– Ebben igazad van. – A hangszíne mindent sejtet, csak azt nem, hogy egyet is ért velem. – De semmi jobb ötletem nem akadt, amivel megmenthetnélek a karmai közül!

Most ő az, aki dühösen a mosdó ajtó felé lendíti a karját, és nem szorulunk több magyarázatra, hogy kiről beszél. Természetesen a nyomozóról, akinek a puszta említése is páni félelemmel tölt el minket.

– Ki a franc ez az ürge? – Tisztában vagyok vele, hogy Myde tudja a választ a kérdésre, én pedig épp elég elszánt vagyok, hogy ne hagyjam megúszni a válaszadást. – Ő is egy Fay, igaz?

Elképedek, amikor megrázza a fejét. De szerencsére nem kell magyarázatot követelnem, magától is beszélni kezd egy nagy sóhaj kíséretében.

– Nem. Ő nem Fay. Vannak olyan lények, akik olyanokat vadásznak és esznek, mint az a valami a fejedben.

Először nem is értem, mi az az indulat, ami elönti agyam, kell egy pár másodperc, hogy rádöbbenjek, ez Aksel dühe. Kikéri magának, hogy Myde egyszerűen egy élősködő valaminek titulája. És akkor engem is elönt a bűntudat, hiszen nem is olyan régen én is épp ezt csináltam. Nem tudnám pontosan megmondani, mi változott, és mikor, de már nem félek Akseltől, nem mondom, hogy nem furcsa néha, hogy ott van a fejemben, de annyira nem is zavar. Sőt, kifejezetten megnyugtat, hogy ebben a rengeteg eszetlen történésben nem vagyok egyedül.