Ole ismeretlen utazásai

Döntés

Trigger Warning: Ennek a fejezetnek az elején is történnek véres dolgok, úgyhogy megfelelő lelki felkészültséggel olvasd!

⛓⛓⛓⛓⛓

A szívem a torkomban dobog. Sosem éreztem még ilyet. És most nem a jeges rémületre gondolok, ami belülről mardossa a mellkasom, és szinte megbénítja a gondolataimat is. Össze sem tudnám számolni, mennyiszer féltem, vagy rettegtem azóta, hogy elkezdődött ez az egész őrület. Ha nem lettek volna benne kisebb megszakítások, még azt is merném mondani, hogy ez az egész egyetlen hosszú, véget nem érő félelemmé elnyúlt állapot.

De most először fordul elő olyan, hogy nem engem fenyeget közvetlen veszély. Myde mindig törhetetlenül erősnek, legyőzhetetlennek tűnt, ő volt az, akinek mindig volt még egy trükk a tarsolyában, aki mindig elő tudott állni még egy lépéssel, hogy megmeneküljünk. Igazság szerint Aksel is hasonló, csak ő épp az én fejemben teszi mindezt. Akkor először nyilall belém a felismerés, hogy ebben a felállásban (vajon nevezhető csapatnak?) én vagyok az egyedüli holt teher. Én vagyok az, aki mindig bajba kerül, akit mindig mindenhonnan ki kell menteni, aki egyedül magatehetetlen. És éppen emiatt mindig azok húzzák a rövidebbet, akik segíteni akarnak rajtam.

„Nem szívesen zavarlak meg, Ole" – szólal meg a fejemben Aksel –, „de ez most a lehető legrosszabb időpont az önostorozásra."

A kijelentését követően újult erővel csap arcul a jelen. És legszívesebben összekuporodnék a földön, mert én ezt nem bírom tovább. Képtelen vagyok megtenni, amit Myde kér, hiába tudom, hogy ezzel mind a hármunkat halálra ítélem. Még ha az elhatározás meg is lenne bennem, hogy levágjam a szárnyait, kétlem, hogy lenne elég erő ehhez a karomban.

– Aksel! – hallom meg Myde sürgető, fájdalmas nyögésbe fulladó hangját, és amikor felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek, az ő pillantása már Akselével találkozik. – Ott az asztalon... van egy kés... Add ide, csinálom én... – Elfúló hangon súgott szavait gyötrelmes légvételek kísérik, biztos vagyok benne, hogy a kést sem bírná el, nemhogy a karját a megfelelő szögbe emelje.

Ennek ellenére Aksel késlekedés nélkül az egyik távolabbi sarokba lökött asztalhoz lép, a sok számomra ismeretlen kínzó- és vallatóeszköz közül felemeli a recés kést, ami inkább egy "feljavított" machete az én értelmezésében. Ujjaink a markolat köré fonódnak, és szorosan ráfognak, hogy megfelelően stabil legyen a kezünkben. Ne... Én ezt nem...

„Csukd be a szemed!" – szól hozzám kedvesen Aksel. – „Vagy fordulj el gondolatban. Neked ezt nem kell végignézned."

Már hogy ne kellene? Mindannyian egyformán benne vagyunk ebben az egészben. Az meg már rég nem számít, hogy ki a hibás mindezért. Az csak a fontos, hogy mindannyian élve kijussunk innen. Éppen ezért, hogy tehetném, meg hogy félrenézek?

„Ahogy gondolod" – hagyja rám Aksel, miközben Myde mellé lép –, „de hidd el, senki sem fog kevesebbet gondolni rólad, ha nem akarod..."

Nem fejezi be. Egyikünk sincs rászorulva, hogy kimondja. Becsukom a szemem – furcsa érzés úgy, hogy a valódi pár viszont nyitva marad. Bár nem látok, a mozdulatokat érzem, sőt azt is hallom, ahogy Aksel Myde-hez intézi a következő szavait.

– Készen állsz?

Erre ő valószínűleg csak bólintott, mert semmi egyéb válasz nem jön, viszont azt érzem, hogy kinyúlunk, megragadjuk Myde egyik szárnyát. Ha tehetném még a tapintást is kikapcsolnám, hogy még ezt se érzékeljem. Nem ez a gyávaság igazi definíciója? Erről az önutálatról az vonja el a figyelmemet, amit az ujjaim alatt érzek.