Ole ismeretlen utazásai

Fogság

Az első dolog, ami kaparászni kezdi a tudatomat, az a fájdalom. Nem tudom, mihez hasonlítani, de olyan érzés, mintha egyszerre tépnének szét, forralnák a belső szerveimet, és dobtak volna jeges vízbe. Minden egyes porcikám a lehető legkülönfélébb módokon sajog. Embertelenek ezek a kínok, de mégsincs erőm kiáltani sem. Az túl sok energiába kerülne, amikor arra sem futja, hogy a szememet kinyissam. Egyelőre az is hatalmas megterhelés, hogy lélegezni tudjak.

Még évekkel ezelőtt eltörtem a bal bokámat. Bohóckodtunk Perrel a szertornateremben. A tornatanár küldött be minket, hogy készítsünk elő pár dolgot az órára. Meg akartam mutatni Pernek, hogy mekkorát tudok ugrani, de földet éréskor becsúszott a bal lábam a padlót borító két szivacsszőnyeg közé, megbicsaklott, és kifordult alólam. Én pedig egy rettenetesen kifacsart pózban nekiestem a bordásfalnak. Megzúztam a karom és a vállam, sőt egy helyen az arcom is, de az igazán nagy gond az volt, hogy a vastag szőnyeg végig tartotta a bokámat, ami végül megadta magát, és eltört. Sokáig azt hittem, soha semmi nem fog annál jobban fájni...

Hát ma rádöbbentem, hogy tévedtem. Szeretném azt mondani, hogy csak túlzok, de ahogy egyre inkább visszanyerem az öntudatomat, tényleg olyan érzésem támad, hogy még az összes hajszálam is fáj. Mozdulni sem tudok, az is pokoli kínokat okoz, hogy egyáltalán létezzek. Ezer seb lüktet a mellkasomon, és mintha azon is áramolna ki-be a levegő minden lélegzetvételkor, ahogy feszít és csíp.

„Ole?" – hallom meg a fejemben, és el sem tudom mondani mekkora megkönnyebbültséget érzek. Fogalmam nincs mihez kezdenék, ha még Akselt is elvesztettem volna.

Még. Ezen a szón elmerengek egy kissé. Nem tudom, hogy Per elárult-e, de akármi is történt vele, és emiatt velünk, az fáj. Másképp, mint a sebeim, de semmivel sem kevésbé gyötrelmesen. És Myde? Vele mi lehet? Arra emlékszem, hogy harcba szállt értünk. Megint. De utána mi történt vele? Egyértelműen nem tudott megmenteni minket. És amíg legalább mi élünk – bár arról fogalmunk sem lehet, hogy hol vagyunk –, arról esélyünk sincs semmit megtudni, hogy mit tettek Myde-del. Próbálok abban bízni, hogy amikor látta, mennyire reménytelen a küzdelem a többi szörny ellen, akkor egyszerűen elmenekült, és hátrahagyott minket. Ránk nézve ez persze nem jelent semmi jót, de ő talán így elkerülhette azt a sorsot, ami  például ránk biztosan vár.

„Ole! Mondj valamit! Ugye nem...?" – hallom meg ismét a fejemben Aksel kétségbeesett hangját. Ha nem tudnám jobban, azt gondolnám, hogy a sírás kerülgeti. Én pedig nem értem, mi történik. Eddig mindig tudta, hogy én is ott vagyok, sőt én tökéletesen érzem az ő jelenlétét. Ennyire gyenge lennék?

– Itt vagyok – bököm ki végül, a hangom reszelősen szól, össze is rándulok tőle, nem számítottam rá, hogy hangosan is kimondom.

A következő pillanatban pedig azt érzem, hogy valaki belém csimpaszkodik. Nehéz megmagyarázni ezt az érzést, mert egyáltalán nem fizikális, az mindenhol a bőröm alatt, az ereim pulzálásában és az idegeim vibrálásában történik. Aksel. Sosem gondoltam volna, hogy valaha előállhat olyan helyzet, amikor ennyire vigasztaló lesz a jelenléte. Nem tudom, mit csinálnék nélküle, úgy érzem, hogy ezalatt a pár rövid, de elmondhatatlanul bolond nap alatt teljesen a részemmé vált.

„Itt vagyok. Nem mentem sehova" ismétlem meg ekkor már gondolatban, egyrészt azért, mert nincs erőm beszélni, másrészt azért, mert tudnom kell, így hall-e. Aksel megkönnyebbülése pedig azonnali, az az érzés gyógyszerként terjed szét a szöveteink közt.

„Azt hittem... már kezdtem a legrosszabbtól tartani... Alig pislákolsz." – Szavai szaggatottan érnek el, de az erő, amivel belém kapaszkodik, töretlen. – „Sosem bocsátanám meg magamnak, ha..."