Ole ismeretlen utazásai

Megmenekülés...?

Nem vagyok büszke arra a sikolyra, ami elhagyja az ajkaimat, miután az a számomra nem látható lény megragadott és rántott egy hatalmasat rajtam. Igaz, fél pillanattal később már abban sem vagyok biztos, hogy az a sikoly egyáltalán tőlem származott-e, vagy csak a valami kiáltozott rettenetében a fejemben. Az viszont biztos, hogy a fülem olyannyira zúg a hangja erejétől, hogy még jóval azután sem hallom rendesen az erdő és eső zajait, miután elhalt a rettegő övöltés körülöttem.

– Hallgass már! – korhol az, aki megragadott. – Nem tőlem kell félned.

Oldalra sandítok, de olyan pózban tart, amiből nem tudok úgy fordulni, hogy rendesen lássam. Bár nem is kell az arcába néznem, már az engem körülölelő arany ragyogásból is tudom, hogy a korábbi tünde az. Ekkor azt is észreveszem, hogy bár határozott erővel, mégis gyengéden tart. És most, hogy a fénye ismét beborít, az eső újra elkerül, már nem csorognak bosszantó cseppek a szemembe, és már csak emiatt is kissé jobban látok a sötétben.

A következő pillanatban határozottan a falhoz taszít, és mielőtt nekitámadna a körénk gyűlt gúloknak, még sietősen visszafordul hozzám.

– Maradj a fal mellett! – parancsol rám. – Amíg a hátam mögött vagy, senki sem ér el.

Nyelek egyet, hang nem jön ki a torkomon, ezért csak bólintok, remélem nem olyan apró ez a fejbiccentés, mint amilyennek merev csigolyáimban érződött, és látta belőle az engedelmességet. Valószínűleg igen, mert egyetlen további szó nélkül nekiront a támadó gúloknak.
Olyan gyorsan történik minden, hogy szinte kivenni sem tudom a történéséket. A tünde nem hátrál, hol szökken, hol repül, és majdnem minden tökéletesen kivitelezett mozdulatsort egy kecses fordulással zár. Eleinte nem is értem, hogy erre miért van szükség, de aztán lassan megfejtem, hogy így használja a szárnyait díszítő arany és kövekkel kirakott elemeket. Mert azok nem csak díszek, mint ahogy eredetileg is sejtettem. Fegyverek. Pengék.

Azt ugyan nem látom pontosan, hogy milyen sérüléseket okoz a gúloknak, mert az én szemem annyira csökevényes, hogy csak fekete, kavargó, sűrű füstszerű foltokat látok belőlük a mélysötétben. De ha az üvöltés, ami a tünde szárnyának minden suhintását követi, jelenthet bármit, akkor egészen biztosan rettenetes fájdalmakat okoz nekik.

„Jaj, ti emberek!" – sóhajtja a fülemben a valami, akivel még mindig a testemen osztozunk. – „Olyan hasznavehetetlenek vagytok az éjszakában!"

Megint érzem, hogy elém lép, de most nem lök hátra a saját koponyámban. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor az autós oktató átnyúl az utasülésről, és ő is megfogja a kormányt. Az irányítás nálam is ott marad, de valahogy mégsem csak az enyém. Lecsukja a szemem. Talán ebben az esetben jobb lenne, ha azt mondanám, hogy a szemünket? És amikor ismét kinyitja, a látásom megváltozott.
Továbbra is fekete körülöttünk az éjszaka, és változatlanul mély a sötét. De már látom ennek a feketeségnek az árnyalatait. Ahogy azt is, hogy annyi gúl vesz minket körül, amennyit megszámolni sem tudnék. Ronda, visszataszító lények, vékony csontos, de mégis erőteljes alkattal. Úgy festenek, mintha egész életükben kemény munka szabta volna inasra a testüket, amit egy ismeretlen hatalom az éheztetésükkel igyekezett ellensúlyozni.

A tünde szárnyaira erősített pengék akadálytalanul hatolnak át a csontjaikra feszült sötét szürke bőrükön, és metszenek le egészben végtagokat. A fájdalmas, dühödt gúl-üvöltés kezd elviselhetetlen szintre emelkedni. Ahogy a sziklafalnak dőlve, a kiálló kövekbe kapaszkodva figyelem a jelenetet, mégis úgy tűnik, hogy nem apad a szörnyek rohama, minden levágott, megsebesített gúl helyre legalább kettő lép.

„Ő is szörny" – biccenti a fejemet a tünde felé a valami, és én továbbra sem értem, miért ragaszkodik ehhez az állításához.

Hiába vív elkeseredett harcot az a rengeteg gúl és a tünde, hiába nem tud egyik fél sem a másik fölé kerekedni, azon kapom magam, hogy minden idegszálammal ezen utóbbinak szurkolok. Ez persze hangos nemtetszést vált ki a valamiből. Mármint az én fejemben hangos, mert bármilyen külső szemlélő számára egy sziklafalba faragott szobornak tűnhetek rettegő mozdulatlanságomban.