Ole ismeretlen utazásai

Vissza?

Félve követem a Fayt. Azon gondolkozom, hogy legalább a nevét megkérdezhetném, hogy legalább őt szólítsam valahogy, ha már a valaminek nincs neve a fejemben. Alig veszem észre, hogy egyre távolodik tőlem. Időbe telik, hogy rádöbbenjek, nem ő ennyire gyors, hanem én vagyok egyre lassabb. A tagjaim ólomsúlyúak, alig mozognak, de szerencsére még uralom őket valamennyire.

"Miért követjük?" – kérdezi a fejemben a valami. – „Bennem miért nem bízol annyira, mint benne? Miért nem teszünk ketten próbát a túléléssel?"

– Miért kéne megbíznom benned? – Nem is értem, honnan veszi a bátorságot erre a javaslatra. – Az a Fay nem költözött bele a fejembe, nem próbálta meg átvenni felettem az uralmat!

Először nem is tűnik fel, hogy kimondott szavakkal válaszolok a hangosan el nem hangzott kérdésre. És akkor egyszerre két dolog is történik; a Fay megtorpan, majd lendületesen felém fordul, a fejemben mocorgó valami pedig mintha szégyenkezve összehúzná magát.

– Akármit is mondd neked, nem bízhatsz meg benne – lép elém.

– Abban azért igaza van, hogy rólad is épp annyit tudok, mint róla – felelem indulatosan, mert már nagyon kezd elegem lenni abból, hogy mindenki irányítani akar. Azóta legalábbis, hogy bementem abba az átkozott erdőbe Bergen mellett. Vajon ott vagyunk még, csak egy másik dimenzióban? Vagy ez hogy működik? Annyi mindent mondott a Fay, de a legalább a felének nem volt semmi értelme...

– Nézd, embergyerek – emeli rám összevont szemöldökű tekintetét –, szívesen elmesélnék neked mindent, ami épp történik veled, de nincs most időnk. Nemcsak mi keressük azt, ami a fejedben van, de mi nem akarunk ártani neked.

A valami ennek hallatán megborzong bennem, aminek hatására az egész testemen remegés fut végig. A Fay egy szóval sem mondta, hogy neki nem akarnak ártani... És mivel nem reagálok, félreérti a hallgatásomat.

– Segít, ha megmondom a nevem? Akkor egy kicsit jobban bíznál bennem? – puhatolózik tovább, én pedig önkéntelenül bólintok. Ha legalább a nevét tudom, az már több, mint a semmi, nem? – Myde.

– Myde? – bukik ki belőlem a döbbenet. Nem is értem, miért. Ugyan mire számítottam? Talán azért lep meg ez az egyszerű név, mert a Myde-ben nincsen semmi epikus. Nem kellene valami lenyűgözőnek lennie inkább? Ami passzol ahhoz a szavakban ki nem fejezhető tünde-szépségéhez?

– Igen. Most hogy tudod, mehetünk végre?

Bólintok, és akkor sem késlekednék tovább, ha a valami előállna a világ legjobb ötletével kettőnk megmentésére. Már csak azért sem akarom tovább akadályozni Myde-et, mert a korábbi üvöltés már egészen közel a hátunk mögött hallatszik. Úgy látszik, ez elég volt ahhoz, ahogy a valami kedvét is elvegye a tiltakozástól. Mind a ketten egyetértünk abban, hogy a legjobb esélyünk a túlélésre az, ha szapora léptekkel követem Myde-et.

„Van nevem is" – mordul a gondolataim közé. – „Aksel. Akselnek hívtak régen."

„Örvendek, Aksel" – felelem neki de szigorúan csak gondolatban, amire egy horkanással felel, mind a ketten tudjuk, mennyire nem őszinte ez a kijelentés. – „Én Ole vagyok."

„Tudom, te ökör" – erre félig nevet –, „már egy ideje a fejedben vagyok."

„Ha már szóba jött, mit csinálsz a fejemben?"

„Fogalmam sincs. Csak felébredtem, amikor te is. Tudod, amikor az a valami leesett éjszaka."

– Azóta a fejemben vagy? – tör fel belőlem a döbbenet, már megint későn veszem észre, hogy hangosan kimondtam, Myde rosszalló pillantása hívja fel erre a figyelmemet.