Ole ismeretlen utazásai

Fűzér

Azt hiszem, a zuhanás az az érzés, amit képtelenség megszokni. Nem is értem azokat, akik önszántukból, hobbiból zuhannak, például, akik ejtőernyővel ugrálnak repülőkből. De az egészen biztos, hogy én gyűlölöm ezt a testem minden részét összerántó pánikot, és az önkéntelen kapálózást, amit az vált ki az emberből, hogy elveszti a szilárd alátámasztást maga alatt. Ha magam lennék, egészen biztosan ész nélkül kapnék az alólunk épp kiforduló fenyő minden ága után.

De szerencsére nem vagyok egyedül. És még nagyobb szerencsénkre Akselt nem bénítja meg annyira ez a zsigeri rettegés, mint engem. Ő le tudja győzni az összes primitív ösztön reakciót, amit nekem nem sikerül. Újra, meg újra elszántan, és tökéletesen vezérelt mozdulatokkal nyúl ki az ágak irányába, hogy valamiben meg tudjunk kapaszkodni. Néhányat sikerül is megragadnia, de mintha valami szifonban lennénk, egy megmagyarázhatatlan erő minden alkalommal, amikor épp sikerülne megtörnie a zuhanásunkat, tovább szippant minket.

A talaj, amin összezúzzuk majd magunkat, vészesen közeledik. Legszívesebben torkom szakadtából üvöltenék, mert bár egészen biztosan nem ment meg minket, de legalább kiengedné a félelem egy részét. Aksel miatt viszont kiáltani sem tudok. Koncentrálás közben olyan erősen szorítja össze az állkapcsunkat, hogy egyetlen hang sem tud megszökni a torkomból.

A következő pillanatban, miközben a becsapódás előtt végtelenre nyúlik körülöttünk az idő, sőt szinte megállni látszik, erős karok fonódnak a derekam köré. Nincs sem időm, sem módom körülnézni, hogy ki ragadott meg minket, mert a szinte azonnal keresztül bucskázunk az erdő talaján. Úgy hullámzik körülöttünk a világ szövete, mintha csak egy tóba ugrottunk volna fejest. Ugyanazt az érzést ismerem fel, ami akkor vett körül, amikor Myde megmentett minket a gúlok elől. Most viszont nincs sem az az óceánfenékre süllyedés érzésem, sem az az illúzió, hogy a világ átfordul a tengelye körül, mintha én lennék a középpontjában.

A pillanatnyi elmerülés után azonnal ki is emelkedünk. A Semmiben. Nem viccelek. Tényleg csak a semmi vesz körül. Engem és Myde-et. Ahogy meglátom, hogy ő kapott el zuhanás közben, elmondhatatlan megkönnyebbülés árad szét addig rettegéstől feszes tagjaimban. Arról nem is beszélve mennyire jó érzés az, hogy erős karjai körém záródtak, és a mellkasához szorítva tart. Ha tehetném, még szorosabban bújnák hozzá, és arcomat a nyakába fúrnám. De mivel Aksel a romantikus gondolataim miatt felhorkan a fejemben, mozdulni sem merek.

Egy pillanatra eszembe jut Per, az a mindig kócos fekete haja, ragyogó szeme, sosem fakuló, mindig számomra tartogatott mosolya. És ettől lelkiismeretfurdalásom támad. Korábban ő volt az egyetlen, aki ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Azt hittem, soha másnak a közelségére nem fogok vágyni. De ezek szerint tévedtem, mert nem ez az első eset, hogy Myde ilyesmi érzéseket vált ki belőlem.

Amióta belekeveredtem ebbe a bolond kalandba – nem is, az őrület sokkal találóbb szó –, Per szinte eszembe sem jutott. Mindig csak Myde, hogy mi lehet vele, hogy túlélte-e a harcokat, hogy megment-e minket. Per a sokadik, kósza gondolatom sem volt. És így talán az sem meglepő, hogy még csak jelet sem tudtam küldeni neki, hogy élek, és a körülményekhez képest talán mondhatjuk, hogy jól vagyok. Ezeket az önmarcangoló érzéseket viszont azonnal elsöpri az, amikor Myde karjának szorítása enyhül körülöttem. Abban a pillanatban ismét elnyel a pánik, ha itt a Semmiben elenged, senki sem mondhatja meg, hova zuhanok majd.

– Hé, ne aggódj, kis ember! – mosolyog rám megnyugtatóan, és nekem a lélegzetem is elakad tőle. Kissé meg is lep a felismerés, hogy tőle is éppen olyan hevesen kezd dobogni a szívem, mint Per látványától. Az ő közelsége is éppen úgy hat rám, és benne is hasonlóan megbízok. – Nincs mitől félned, itt biztonságban vagyunk. Épp hogy meg tudtalak menteni a támadástól, de még időben ragadtalak el ide előle.