Ole ismeretlen utazásai

Összecsapás

Amint Aksel kiáltása visszhangozva végigrobban a lépcsőházon, Per azonnal felénk lendül, és rögtön tudom, meg akar ragadni minket, és valahogy elválasztani Myde-től. Szétárad bennem a rettenet, és a lehető legrosszabb érzésem támad. Nem tudom, Aksel hogy gondolhatta ezt jó ötletnek, de abban a pillanatban megingathatatlanul biztos vagyok benne, hogy hatalmas hibát követtünk el.

Erről győz meg az, hogy Aksel is Per felé nyújta a kezét, nekem pedig kétségem sincs a felől, hogy ha elérjük egymást, akkor valami nagyon rossz fog történni... Minden erőmmel előre lendülök a koponyánkban, és próbálom visszaszerezni az irányítást a testem felett. Mégis csak nekem kellene otthon lennem benne, és nem Akselnek. Ő persze meghallja a gondolataimat. Én sosem voltam jó abban, hogy úgy húzzak falat kettőnk közé, ahogy ő szokta néha olyan játszi könnyedséggel – igaz nem is próbálkoztam nagyon eddig. Nem volt miért, azt hittem, megbízhatok benne, és hogy tudok majd lavírozni közte és Myde között.

Érzem, ahogy Aksel felém fordul a koponyámban. Tudatának minden rezdülése haragot és bizalmatlanságot áraszt. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem fogja feladni, itt ebben a helyzetben csak egyikünk nyerhet.

„Sajnálom, Ole" – dörren a gondolataim közé –, „de nem akarok meghalni. És nem hiszek a Fay-nek, biztos vagyok benne, hogy mellette semmi más sem vár..."

„Aksel, kérlek!" – próbálok érvelni neki. – „Nem keverhetjük bele Pert ennél jobban! Akárkik is keresték fel, biztos nem akarnak jót egyikünknek sem..."

„Miért vagy ilyen biztos benne?" – támad nekem. – „Honnan gondolod, hogy ők jobbak lennének, mint a Fay?!"

„Myde hányszor mentett meg minket eddig? És te ezt a bizalmat dobnád el Per egyetlen szavára? Akit még csak nem is ismersz!"

„De te szereted, nekem ez elég, hogy jobban higgyek neki, mint egy tündérbőrbe bújt szörnyetegnek!"

Gondolataink fénysebességgel száguldanak az idegpályáimon, szerintem még egy pillanat sem telt Aksel kétségbeesett segélykérése óta. Viszont minden elvesztegetett másodperc végzetes lehet ránk nézve.

„Tudod, lehet, hogy te is sajnálod, de nem annyira, mint én" – lendülök előre én is elszántan. Most vagy soha.

Nekitámadok Akselnek, és egy pillanatra sikerül kibillentenem az egyensúlyból, és egy tört minutumra újra enyém az irányítás. Ez elég ahhoz, hogy a karomat elrántsam Per elől, aki így nem tud megragadni, és magához húzni. Az a kifejezés, az a mély csalódottság, az árulás miatti jeges rettenet, ami kiül ragyogó tekintetébe késként járja át a mellkasom. Még úgy is, van valami az arckifejésében, ami szokatlannak tűnik. Ennek ellenére nem túlzok, ha azt mondom; vérzik érte a szívem. De akkor sem tarthatok vele. A megérzéseim soha nem hagytak még cserben, és most sincs kétségem afelől, hogy Myde bármit tervezzen is velünk, az fele annyira sem lesz rossz, mint amit Per titokzatos segítői tennének.

– Ole! Mi ütött beléd? Nem látod, hogy segíteni akarok? – kiált rám Per, és rémült-indulatos hangjától egy pillanatra lefagyok.

Ez pedig elég Akselnek ahhoz, hogy ismét támadásba lendüljön. Ha lenne időm, komolyabban elgondolkoznék azon, hogy tényleg most először csinálja-e ezt a testfoglalást, mert olyan gyakorlata van benne. Ahogy nekem támad, az olyan, mintha a nyakamnál ragadna meg és vágna teljes erővel falhoz. Nem gondoltam volna lehetségesnek, hogy a saját koponyámon belül ekkorát tudok nyekkenni...

Aksel persze nem késlekedik, hanem körém vonja a falait, én pedig abban a láthatatlan üvegburában találom magam, amin nemhogy az akaratom nem jut át, de még a hangom sem. Esélyem sincs kitörni innen, tehetetlenül figyelem, ahogy Aksel ismét Per felé fordul. Közben a hátam mögül érzékelem Myde-et is, ő sem késlekedett azok alatt a feszült pillanatok alatt, amíg mi ketten küzdöttünk egymással.