Ole ismeretlen utazásai

A kínzókamra

Trigger Warning: Ez a fejezet elég véres, úgyhogy megfelelő lelki felkészültséggel olvasd!

⛓⛓⛓⛓⛓

Még mindig kétségek mardosnak azt illetően, mit kellene tennünk. Az egészen biztos, hogy nem hagyhatjuk sorsára Myde-et, ezért itt sem maradhatunk. Ha elfutnék Per mellett, és ő valamilyen csoda folytán nem kapna el a keskeny ajtóban, akkor is ki tudja, kiket hozna a nyakunkra, és legkésőbb ott utolérne, ahol Myde-et fogságban tartják. Viszont még mindig nagyon gyengének érzem magam, és ezért azt sem tartom jó ötletnek, hogy megtámadjuk Pert. Jó eséllyel összecsomagolna minket.

„Bízz bennem, Ole!" – szólal meg a fejemben Aksel, és abban a pillanatban érzem, hogy hátralök. – „Van egy ötletem."

– Per! Várj kérlek! – szólal meg az én hangomon. Könyörgést igyekszik imitálni, de egyszerűen rosszul csinálja... Én nem ilyen hangsúllyal, nem ilyen hangszínnel mondanám a szavakat.

Ha tehetném, oda sem néznék, mert egészen biztos vagyok benne, most lebukunk Per előtt. Ha bárki is ismer engem, az ő, az összes létező módon hallott már megszólalni, és ez a mostani megnyilvánulás annyira idegen tőlem, annyira Aksel, hogy megfogalmazni sem tudom, mennyire. Ennek ellenére Per mégis megtorpan, és visszafordul felénk. A korábbi furcsa, ismeretlen és rémisztő vonások most teljesen hiányoznak az arcáról. Majdnem teljesen a régi önmaga, amikor kedvesen megszólal:

– Mit tehetek érted, Ole?

Aksel közelebb lép hozzá, közben igyekszik úgy a cipőnk orrára nézni, ahogy én is tenném zavaromban. El kell ismernem, hogy egész jól csinálja ezt a félrenézést, még én is majdnem hiszek neki.

– Kérlek! Ne hagy így itt!

– Mit tehetnék? Mondtam, hogy valamit csináltak veled, és ezért nem engedhetünk ki. Veszélyes vagy. Nem is igazán ránk, hanem magadra. De itt nem eshet bajod.

Hányingerem támad a negédes szavaitól. Ha ezt ő tényleg elhiszi, akkor alaposan félreismertem. Rosszabb esetben ő az, akivel csináltak valamit, és azt a nótát fújja, amit a szájába adtak. Egyik eshetőség sem kecsegtet túl sok jóval. Aksel viszont a legkevésbé sem inog meg, hanem tovább játssza a szerepemet.

– Tudom, hogy igazad van. Nem értem, mi ez az egész, de érzem a fejemben, és nem tudok tenni ellene.

Ez megállásra készteti Pert. Egyértelműen látszik az arcán, hogy nem számított beismerésre, csak tagadásra és ellenállásra. Még mindig nem tudom, mire készül Aksel, de eddig úgy tűnik, működik.

– És mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdezi most bizonytalanul Per.

– Azt, hogy ne hagyj így itt.

– Hogy így...?

Nem tudja befejezni a mondatot, mert eddigre már elég közel értünk hozzá ahhoz, hogy Aksel két kezébe fogja az arcát, és megcsókolja. Az undor összerántja a gyomrom. Én nem akarom ezt. Ezt a Pert akkor sem csókolnám meg, ha az utolsó ember lenne a földön. De Akselnek több a lelkiereje, mint nekem, mert sikerül leküzdenie mindkettőnk undorát, és továbbra is megmaradni a szerepemben.

A trükk pedig működik, mert Per szinte azonnal viszonozza a csókot, sőt két karja önkéntelenül körénk is záródik. Szorosabban magához fog minket, és igyekszik elmélyíteni a csókot. Ha tehetném, kikapcsolnám az érzékeimet, mert nem bírom elviselni Per ízét a nyelvemen. Korábban bármit megadtam volna a közelségéért, de ez az akárki nem Per. Nem az, akit én ismerek. Forrnak bennem az indulatok, amiatt különösen, hogy nem értem, Aksel mit a fenét akar ezzel.