Akkor mégsem 𝘶𝘵𝘢́𝘭𝘫𝘶𝘬 egymást? (Azahriah-Paul Street ff.)

-2-

A feladat nemesegyszerű. Egy plakátot kell készítenünk ugyebár, ami legyen színes, hívogató (harmadikosoknak való feladat, Kinga szerint), és egy üzletről legyen szó, ami nemrég nyílt. A tanárnő ránk bízott ezenkívül mindent. Milyen üzlet, hol, mi legyen a neve, mit áruljon, ez a párok feladata. Ati miután meghallotta odasétált a padomhoz és csak levágta magát.

- Ki hívott ide?- néztem fenyegetően a szemeibe. Ő erre csak mosolyra húzta a száját.

- Közös a feladatunk te értelmifogyatékos - válaszolta.

- Sajnos, pont egy ilyen madárfészket állít be nekem! - mondom sértetten és a füzetem kezdtem firkálni, kerülve a tekintetét.

- De te örülsz ennek a madárfészeknek - felelte a semmiből, én meg éreztem, hogy kezdek kipirulni. Lesokkolodtam, hogy mondhat ilyet? De komolyan, mit képzel jézusom! Belőlem meg miért vált ki ilyen érzéseket?

- És a hét végéig van időtök, pénteken kérem őket! Az lenne a legjobb, ha átmennétek egymáshoz, és úgy oldanátok meg. Közösen. - zökkentett ki a tanár a gondolatmenetemből. Ezek után belekezdett az óra valós anyagába. Nem nagyon tudtam figyelni, Atin járt az eszem. Idegesít ez a mondata, sose mondott ilyeneket. Túlgondolom aninek egyáltalán nem örülök! Mégis minek számít ez most ennyire? Melissza, koncentrálj!

- Akkor ma suli után nálam - állt fel Ati mellőlem, mikor megszólalt a csengő.

- Büdös életbe nem lépek be a lakásodba! - förmedek rá.

- Jaj - mondta eléggé gúnyos hangon, eljátszva a megsértett személyt - Akkor megyek én hozzád!

- Istenem az ilyen feladatokba! - motyogtam halkan magam elé, véletlenül se hallja - jó suli után gyere át, és megcsináljuk ma készre, hogy többet ne lássam azt a hülye pofád! - néztem a szemeibe. Nem gondoltam, hogy közelről ilyen szépek is lehetnek. Mogyoróbarna.

- Jó, a címed majd írd meg, tudod az instám - mondta és indult volna ki, de hátra fordult - Nem is büdös a lakás te majom - fűzte még hozzá a mondata végéhez, a rám illendő becenevet. Uramég de gyűlölöm ezt a srácot, zsigerből már.

A szünetben Kingának panaszkodtam, hogy lehet ennyire balszerencsés életem, hogy már az első rendes tanítási napom szörnyű. Persze tudom, van akinek ennél rosszabb, de magamhoz mérve borzasztó ez így. A többi órám, maradék 5, viszonylag jó volt, az új tanárok kedvesek, szimpatikus arcok, a történelem tanárunk viszont rémálom. Levegőt nem merek venni, ha róla van szó.

A nap végén boldogan sétáltam ki a suli kapujából, elköszönve osztálytársaimtól, akik meglehetősen jófejek.
Egyedül indultam haza, mivel Kingának elkellett mennie jelentkezni már magam sem tudom milyem sportra, de ő akar járni, és mivel kicsit időbe telik, azt mondta ne várjam meg, menjek haza.

- Hé! Hova sietsz ennyire? - csapta meg a fülemet az az érces hang a távolból.

- Mit akarsz már? - állok meg, és hátranézek a madárfészekre.

- Közös a feladatunk. Te mondtad, hogy suli után nálad! - háborodott fel. Annyira nem akarom, hogy nálunk legyen, hogy az leírhatatlan.

- Oké, gyere utánam - sóhajtottam, beletörődve a szenvedésembe.
Az úton hozzánk nem igazán kommunikáltunk, nem volt miről, jobb is így. A kínos csend helyett, az a kellemes volt inkább, egyikünk sem érezte, hogy megkellene szólalnunk. Körülbelül 5-10 perc alatt a célponthoz is sétáltunk.

- Itt laksz? - kérdezte amíg a kulcsommal játszodtam az ajtóba.

- Nem, szerinted? - nyitottam ki végre. Levettem a cipőmet, és a kabátomat is felakasztottam, ezeket a lépéseim meg Ati is követte. Becsukta az ajtót, és már indult volna szét a házba, amikor is megállítottam.
- Először is ne érezd nagad ennyire otthonosan. Az emeletre megyünk, ott pedig a lehető leggyorsabban megoldjuk a feladatot, hogy a többi napokon ne foglalkozzak ezzel. Rendben vagyunk? - egész szövegelésem alatt az iríszeibe vesztem el, amik ugyanúgy elvesztek az enyéimbe. Csak néztük egymást, majd a kínos szemezést Manó szakította meg a kutyám.

- Oh, de aranyos! - szólalt fel Ati, megcsuklott hangján. Nem gondolta, van egy kutyusom.

- Mi van te? - simogattam meg fehér fejét, majd dolgára ment - Mostmár mehetünk, ő eljátszik magával.

- Oké rendben - vakarta a tarkóját és a nyomomban az emeletre mentünk a szobámba.
- Szép házátok van egyébként! - jegyezte meg, mire kis mosolyt engedtem el.

- Ez a szobám, nem nyúlsz semmihez, maximum ha rákérdezel, de úgysem engedem meg - feleltem fenyegető hangon. Ati leült az ágyamra, és várt, hogy mire fogalmam sincs. Elővadásztam egy nagyobb lapot, amire eltudjuk készíteni a feladatot, és ceruzát meg egyéb hasonló hasznos dolgokat. Ati lejött mellém a földre, és csak néztük a fehér anyagot, hátha ráterem az amit szerettünk volna.

- Megkéne beszélni, mit akarunk - mondta egyszer csak a semmiből.

- Tényleg, nem mondod! - bunkóztam.

- Visszavehetnél sírókabát - húzta fel a szemöldökét. Elnevettem magam.

- Jól van Atka, a madárfészkeddel a fejeddel nem beszélnék - csaptam össze a két tenyerem, és mielőtt bármit visszaszólhatott volna, belekezdtem a munkánkba. Elmondtam neki az én terveim, mire kulturáltan elmondta az ő terveit. Közös nevezőre jutottunk, és elkezdtünk írni, rajzolni, színezni a lapra, egészen jól haladtunk amit furcsáltam is. Az összhang túl nagy volt köztünk, és még mindig nem volt a kínos csend, se egyéb beszólás ami kicsit zavart, és egész munka alatt túlgondoltam minden lépését Atinak.

- Azt eléggé csúnyán írtad - néztem a munkáját.

- Te meg eléggé csúnyán színeztél - firkált bele egy teljesen más árnyalatú filccel az én munkámba.

- Mi a jó eget csinálsz?! - kaptam fel a vizet. Megfogtam én is egy eszközt ami a legközelebb volt hozzám, és az írását áthúztam. Ez így folytatódott, ameddig a munkánk egy teljesen 5 éves szintjére le nem ment, és teljesen átvolt firkálva, undorítóan nézett ki. Sírógörcs határán voltam, míg Ati csak az ágyamon kiterülve nézett engem, ahogy idegeskedek.

- Csinálhatjuk újra az egészet! - fortyogtam.

- Te firkáltál bele - válaszolt.

- Mivel te is! - rúgtam bele a lapunkba, ami meg se hatotta azt.

- Ettől neked jobb lesz?

- Inkább meg se szólalj! - vágtam le a székembe magamat idegesen. Én nem ezért pocsékoltam el 2 órát majdnem ugye? Úgy látszik de.

- Anyudék hol vannak? - jött hirtelen egy személyes kérdés. Meglepődtem, nem is értettem mit kíváncsiskodik, sose kérdezett ilyenekről, nem lelkiztünk, csak egymást szivattuk. Ne most kezdjük el a barátkozást már..

- Mi közöd hozzá?- mondtam már egy fokkal higgadtan.

- Mi közöd hozzá - utánozta a hangomat, vagyis csak próbálta.

- Mi lenne ha nem most kezdenénk a személyesebb témákat? - kérdeztem vissza, de nem válaszolt - Most meg kikísérlek, mivel én már több órát nem akarok erre elpazarolni.

- Akkor mi lesz?

- Semmi! Most hazamész! - léptem oda, és felrántottam az ágyamról. Vette a lapot, kirántotta a kezét a kezemből és maga is haladott már a lépcsőn, a kabátjáért.

- Holnap újra csináljuk - mondta, mire elröhögtem magam.

- Álmodik a nyomor, főleg ha megint ezt csinálod.

- Te csináltad - erre már nem válaszoltam, nem akartam felidegesíteni magamat. Kinyitva az ajtót, kilépett végre Ati, és elindult.
- Szia sírókabát! - ordítja még vissza, és becsaptam az ajtót.

Visszagondoltam egy pillanatra, és egész végig míg itt volt az a göndör hajú feje, végig nyugodtságot éreztem. Nem! Semmi ilyesmi nem, nem gondolom túl..Inkább most összepakolom, amit összebarmoltunk.

--
Átírva, kiegészítve