Az én Hadnagyom (Levi x Reader)

22. rész: Hazug gyilkos

Kenny elmenekült de most nem érdekelt ez, a földön fekvő lányhoz rohantam.
-Kérlek ne...Y/n...az én hibám! Nekem kellett volna meghalni!- fogtam remegve az arcát életjel után kutatva

Erwin az ajtóhoz futott de Kenny akkorra már eltűnt.
-L... lélegzik?- lépett közelebb Eren
A mellkasára tettem a fülem...halkan, alig hallhatóan vette a levegőt.
Azonnal a csuklójához kaptam és megnéztem a pulzusát.

-Életben van!- kiáltottam
-Vissza kell vinni! Most!- kaptam fel a gyenge, hideg testét
-Levi... biztos vagy ebben? Biztos lenne értelme további szenvedésnek kitenni? Kenny megszökött, nem fogja ezt annyiban hagyni... talán jobb lenne hagyni, hogy elmenjen- szólt Erwin

-NEM! NEM! NEM LEHET! Ő... megérdemli az életet...nem úgy mint én! Nekem kéne most itt feküdni NEM NEKI!

-Ha most ilyen vagy akkor miért törted össze a szívét?!- csattant fel Eren
-Szenvedett miattad!
-Én szeretem...- fogtam a fagyos kezét

Felkaptam és rohantam vissza a szakadó esőben
-Kitartás! Itt vagyok! Minden rendben lesz! Nem hagylak egyedül többet!- suttogtam

*Pár órával később*

Levi szemszöge:
Y/n szobája előtt ültem várva az orvost.
Lassan nyílt az ajtó
-Rettentően sajnálom...Kómába esett, nem tudhatjuk mikor ébred fel vagy egyáltalán fel fog-e...- fogta meg a vállam
-Ezek szerint van remény, hogy túléli?!-néztem rá
-Igen van de elég kevés...
-Ő képes rá! Tudom!

-Bemehetek hozzá?- kérdeztem
-Nyugodtan, innentől minden nap jönni fogok, hogy figyeljem az állapotát
-Rendben, köszönöm!

Bementem hozzá, csak mozdulatlanul feküdt és hófehér volt, rossz volt így látni és belül még mindig marcangolt, hogy én tettem ezt vele...
-Úgy hiányzol és hiányoztál... és talán ezt soha nem fogom tudni elmondani neked...- sóhajtottam ahogy leültem mellé az ágyra

-Levi kérlek! Mondd el az igazságot most azonnal! Mi ez az egész?!- lépett be Erwin
-Hirtelen úgy eldobtad, mint egy koszos zsebkendőt, most pedig itt ülsz mellette!

-Mikor elmentünk az orvoshoz hajnalban visszafelé láttam egy alakot a sikátorban, nem tudom hogy Y/n látta vagy nem de inkább gyorsítottam...majd hajnal 5 körül mikor kimentem a konyhába Kenny állt az ablak alatt és bámult befelé.
Féltem...
Egy késsel a zsebemben indultam ki hozzá de ott beszélt velem

"Az a lány...Y/n aki akkor megmentett a tetőn...kicsit kutattam a kis szuka után mert gyanúsan ismerős volt.
Ő valószínűleg nem tud róla de a szülei konfliktusba keveredtek velem aminek elég csúnya vége lett! A lányt 6 éves korában az apja bántotta testileg és lelkileg, majd az az ember lent a föld alatt kinyírta egy társam! Elmentem megkereseni a házát de mikor odaértem ő és felesége halottak voltak és egy kislány állt a szoba közepén a földet bámulva.
Azóta sem tudni mi történt velük...
Ott hagytam, a végén még engem is bele kevertek volna.
Valaki magához vette a lányt és arra használta, hogy a számára nem szívlelt személyeket el tegye láb alól.
Egy gyilkost csinált a kislányból amit egészen addig nem tudott lemosni magáról míg be nem lépett a katonaságra!
Nem volt még gyanús, hogy nem beszél a múltjáról?
És én tudom, hogy közel áll hozzád ezért fog neked rettentően fájni mikor megölöm! Addig csak legyetek boldogok!"

-Ezzel hagyott ott....- mondtam el neki mindent
Erwin csak bámult rám, túl sok volt ez
-Miért nem szóltál?! Segíthetünk volna! Ilyen helyzetben nem az a megoldás, hogy ellököd magadtól, hátha így nem talál rá!- nézett

-Tudom de...nagyon féltem, hogy bántani fogja, talán ha vele maradok ez nem történik meg...- néztem az arcát
-Ohh tényleg..- adtam Erwin kézbe a búcsú levelet
Elolvasta és szomorúan hajtotta le a fejét
-Ha felébred megbeszéltek mindent!- fogta meg a vállam és ott hagyott

-Én itt leszek neked...mindig, ha felébredsz minden újra olyan lesz mint régen...már ha te képes vagy megbocsátani nekem...

*1 hónappal később*

Levi szemszöge:
Éppen Y/n szobája felé tartottam mint minden nap.
Mikor odaértem és benyitottam 4 orvos állt bent és kapkodtak különböző eszközökért
-VALAKI VIGYE KI INNEN!- kiabált az egyik orvos mikor meglátott
Két férfi jött oda hozzám és kivezettek a szobából

-Azonnal kezdjük az újraélesztést! Nem lélegzik!!- hallottam a már csukott ajtó mögül
-Ne ne... kérlek ne...- bámultam magam elé az üres folyosón

Órákig ültem az ajtó előtt ami hirtelen kinyílt és az egyik orvos lépett oda hozzám
-Hadnagy...- nem húzta le az arcáról a maszkot így nem láttam, hogy boldog vagy szomorú
-Mondja már! Mi van vele?!!- kiabáltam
-Ébren van...

Futottam be a szobába ahol Y/n ült az ágyon a falnak dőlve
Rám kapta tekintetét én pedig felé rohantam
-Mindent meg fogok magyarázni de most kérlek... ölelj meg!- álltam előtte

Nem vártam, hogy bármit csináljon csak magamhoz szorítottam annyi idő után újra.
Soha többet nem akartam elengedni

Éreztem ahogy a vékony gyenge kezei összefonódnak a hátamon.
-Ne haragudj! Annyira sajnálom!- öleltem az orvosok pedig kiléptek a szobából

Y/n szemszöge:
-Ne haragudj! Annyira sajnálom!- ölelt
Nem értettem semmit, nem tudtam meddig nem voltam ébren, nem tudtam miért ölel most ha eddig nem is foglalkozott velem de annyira jó volt újra érezni azt a meleget amit mindennél jobban szeretek

-Y/n... muszáj volt...nem tehettem mást
-Miről beszélsz?- kérdeztem halkan
-Ha nem löktelek volna el magamtól a bál után már biztosan nem lennél életben...ne haragudj! Én nem akartalak megbántani! Féltem, hogy Kenny bántani fog téged!- nézett a szemembe reakciót várva

Csak sokkolva néztem őt pár percig
-Meg tudsz bocsátani nekem?
-Levi...be bocsáss meg nekem...én...egy gyilkos vagyok semmi több!- kezdtem el sírni
-EMBEREKET ÖLTEM! EZEKKEL A KEZEKKEL!- szorítottam a takarót
-Tudom...- csak ennyit modnott

-Y/n... én- de a szavába vágtam
-NEHOGY AZT MONDD, HOGY SZERETSZ!
Hazudtam neked... megöltem őket...azok az emberek...nem mondtam el neked, hogy mit tettem! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Ezek után kétlem, hogy még mindig ki akarod mondani ezt a szót! Jobbat érdemelsz, mint egy hazug gyilkos- zokogtam

-Az én szememben attól még ugyanaz az ember vagy akibe akkor beleszerettem- mosolygott- tudnál adni nekem még egy esélyt?- kérdezte
-Igen és köszönöm, hogy megpróbáltál megvédeni!
Megcsókolt
-Én köszönöm...- engedett el az arcom fogva

Hát csak megírtam ezt a részt is, kérlek ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni rá de őszintén nem volt kedvem folytatni.
Ha nem is írtam néztem, hogy sok Vote érkezett az elmúlt idő alatt tehát ezeket és, hogy ennyien olvassátok szeretném megköszönni