𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

20. Fejezet

-Elég legyen!-kiáltott valaki a távolból, mire Niklaus is felfigyelt és arca ellazult, kisebb morranást hallva felőle. Nem volt számomra ismerős, de annál is inkább kellemesebb volt a kisugárzása, mint bárkinek akit eddig láttam.
-Freya...-halkult el a végén, de szemei továbbra is szigorúan fürkészték a szőke magas nőt kinek haja a válla alá ért le hullámozva. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, kicsit megkönnyebbülve mire a szemem sarkából láttam Suzie-t a lépcső alján csaholni, figyelve az eseményeket. Freya odaért hozzánk, engem mért végig elsőnek majd kezét nyújtotta felém. Ám nem kezet fogni akart, hanem megnyugtatni. Kaptam az alkalmon, kicseleztem futva a kedvencem felé, akit azonnal felkaptam, aztán nekiiramodtam a kapunak ami pont nyitva volt, mert az új vendég nem csukta be maga után azt.
-Szép volt Freya...-hallottam magam mögül a leteremtő hangnemet Klaus szájából, nővére felé melyet, még Rebekah szavaiból jegyeztem meg. Most, hogy Suzie a kezembe volt, nem volt okom maradni. Az utca közepére érve körbe néztem, hogy mégis merre fussak, s miután láttam, hogy a hybrid utánam jön kiválasztottam az egyik irányt és rohantam. Tudtam, hogy gyorsabb nálam, Párizst viszont én ismerem, így akár le is rázhatom. Befordultam egy kisutcába, onnan pedig egy másikba, ki sem tűzve magam elé valamiféle célt, kivéve azt, hogy aki mögöttem van azt le kell hagynom. Macskaköveken hallatszódott vissza futásomnak bizonyítéka, s ahogy haladtam tovább az egyre szűkülő ,,ösvényen" megint választhattam, hogy jobba, avagy balra fordulok. Vettem egy nagy levegőt és élesen befordultam jobbra, ám valaki elkapott, neki tolt a falnak és számra tette a kezét lecsitítva.

Nem kaptam levegőt, és a pánik közeli állapotba kerültem. Próbáltam kiszabadulni, hiszen elsőnek azt hittem üldözőm talált rám, ám nagyot tévedtem. Elijah le sem véve egyik kezét a számról, enyhén szorítva a másikkal vitt végig a folyosón, mire betolt egy kis ajtón keresztül ami egy régi elhagyatott lakás alsószintje volt. A székek összevoltak roskadva, a sarkokban pókhálók lengtek, por és egy régi kandalló hamuja szállt a levegőben, ezzel megtelítve légzőszervünket, elzárva tőlünk az tiszta oxigént. Nemes ősünk továbbra sem tántorított mellőlem. Niklaus odaérkezett a folyosóra és megállt az ajtó előtt. Szagolt, nyomokat keresett, hallgatózott. Valószínűleg a poros levegő elnyomta futásom eredményének szagát. Egy ideig még időzött, s miután neki vágott valamit a földnek mely hangot hagyva maga után vízhangozva futott végig a falakon, ablakokon és ami még erre a kis ,,utcára" nyílt.

Elment. Feladta. Az utóbbiban nem vagyok biztos, valószínűleg máshol folytatja a nyomozást, de egyenlőre megnyugodhattam. Mikor tiszta volt a levegő, Elijah sóhajtott egyet, majd levette a kezét a számról és elengedett. Kifújtam a hatalmas levegőt, miközben körbe néztem kiskutyámmal a kezemben, aki nyugodtabb volt mint én.
A férfi a kisablak előtt állt, a régi szakadt függönyt mutatóujjával eltolva kicsit, hogy még jobban kilásson. Ez alatt én letettem a földre Suzie-t, összefogtam a hajamat a hajgumival melyet a csuklómon hordok mindig, hogy vészhelyzetek esetén tudjam használni. Ez után pedig szemügyre vettem a házat. Téglából állt össze a fala, pókfonalak a sarkakban, illetve egy két kép a falon. Közelebb léptem hozzájuk, hogy megismerjem egykori ház lakóit. Mindegyiken egy család volt, vagy egy férfi a párjával. Valószínűleg, egy egész családi örökségről lehetett szó.

Megmentőm sóhajtott egy hatalmasat, majd rám emelte a tekintetét, de csak a szeme sarkából mért végig lassan, előre dőlve ablak párkányára támaszkodva. Felvettem eközben a hozzám siető szőrmókomat és óvatosan kiengedtem a levegőt, mely tüdőmben feszült.
-Semmit nem tudsz Cedrick megszökéséről? Ugye?-kérte számon immár, teljes alakkal felém fordulva. Lepillantottam a földre kicsit fehér arccal, miből már következtethetett a válaszra. Egy sóhaj hagyta el az ajkát és ő is elkezdte figyelni, a képet melyet én is már megcsodáltam. A rövid csend után, odalépett hozzám, levette a fekete zakóját és a vállamra terítette. Először nem értettem a miértjét, majd rájöttem miszerint az elhagyatott kis lakban hideg van. Évek óta nem járhatott itt senki, így megállt a levegő.
Mikor elengedett még előttem maradt egy ideig és a szemembe nézett, én pedig elszégyelltem magamat, hogy ennyi problémát okoztam. Voltaképpen, nem is volt nekem ott rossz helyem. Nem kínoztak, kaptam enni és ráadásként külön kettő ember is vigyázott rám. Én pedig borsot törtem az orruk alá, beleütve az enyémet az ő dolgukba. Sokat változtam. Mintha nagyobb akaratom lenne. És ez nem én vagyok. Egyáltalán nem. Jobb volt annak a lánynak lenni, akit alig vettek észre az utcán, aki megbújt valakinek a háta mögött és mindent elengedett a füle mellett, csak hogy ne kerüljön semmiféle konfliktusba.