𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

18. Fejezet

Olivia:

Amikor akaratod ellenére kényszerítenek téged maradásra, még jobban elakarsz menni. Mindent hátad mögött hagyva, bármi következmény nélkül. De, ahogy átfuttatod az agyadon, hogy nem csak magadat, hanem másokat is veszélyeztetsz, megváltozik a véleményed, és hogy megakadályozd a szeretteid bántódását, ezért inkább tűrsz. Tűrsz a saját és az ő érdekükben.

A nap már hét ágra sütött, befelé az ablakon amit egy sötétítő függöny takart el, ám az még is talált magának be utat, hogy megvilágosítsa a szobát. A szobát mely a börtönöm volt. Fogalmam nem volt róla hány óra lehetett, de abban biztos voltam, hogy Suzie éhes és mindenképp felakar kelteni, ugyanis éles és egyben nyálas nyelvét végig húzta arcomon addig ameddig végre nyitva nem tartom a szememet.
-Jó reggelt Suzie...-köszöntöttem a kiskutyámat, miközben felültem. Hangulatom egyenlő volt a nullával, de próbáltam mindent annak érdekében megtenni, hogy ne legyen még is annyira rossz élmény az amit már eleve szépíteni nem lehet. Édesapa kiskoromban mindig arra tanított, hogy ha valami nagyon rosszul alakul, próbáljam meg a jó oldalát nézni és nem annyira rossznak beállítani, mint amilyen. Ugyanis szerinte, meg még rajta kívűl sok tudós szerint az agy manipulálható.

Elijahnak hála, szinte az összes ruhám helyben volt, így nem kellett azon aggódnom, hogy nincsen mit felvennem. Bár azt pontosan nem tudtam, hogy még is meddig és milyen körökben szabad a helyszínen mozognom, de ha nem indulok meg meghunyászkodva, felderíteni a terepet, biztos nem fogom megtudni. Elijahtól sikerült megtanulnom egy-két dolgot arról, miként erősítsük a lelkünket, de még mindig úgy éreztem magamat, mint a világ legérzékenyebb és leggyengébb embere. Próbáltam azt hitetni az agyammal, hogy ez nem a valóság csak is egy álom melyet a nagy fantáziám alkot, de mind hiába. Nagyon is jelenben éltem és igazi volt.
Reggeli készülődésemet az követte, hogy valamilyen kis tálba amit a fürdőben találtam, adtam egy kis vízet egyetlen társamnak, majd megálltam az ajtó előtt, hallgatva, hogy kedvencem miként lefetyeli a frissítő italát. Ekkorra már a gyomrom is megszólalt és belegondoltam abba, hogy minden reggel amikor dolgozni mentem, útközben megálltam a pékségbe valami finom és friss péksüteményért. Nyeltem egy hatalmasat, visszanéztem Suzie-ra és kiléptem az ajtón.
A fény azonnal megvakított, így próbáltam forrását kicsit eltakarni, míg meg nem szoktam, ugyanis a a társasház udvarának feletti tető része üveg volt. A társas házat pedig nem úgy kell elképzelni, mint ahol sokan laknak emberek és nem tudnak vigyázni a környezetre. Ez egyetlen emberé volt, és. a lakások szobákká voltak átalakítva, mely kielégítette az alap szükségleteket, kicsit luxus kivitelben. Tele volt növényekkel és a falakon most jobban láthatóak voltak a fáklyák, amik most nem égtek.

Ahogy megálltam a korlátnál és jobban szemügyre vettem a helyet, össze szorult a gyomrom midőn, ismeretlen tagnak ordítása zökkentett ki bámészkodásomból. Gyors fej mozgással jobbra, utána pedig balra néztem de nem láttam semmit. Csend lett. Nem vízhangzott tovább. Közelebb mentem a korláthoz és lenéztem. Nem volt senki a közelben. Sem a vámpír család, se azoknak szolgái. Halk és bizonytalan léptekkel lépkedtem le, majd annak alján is megálltam, hogy körülnézzek minden biztonságos-e. Akár csak egy őz suta, aki a tisztásra tévedt és fülét, fejét mozgatja keresve, hogy a vadász honnan leskelődhet. Erre már kicsit felbátorodtam, hogy nem igazán találtam magamat senkivel szemben, bár azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy inkább rossz.
-Te meg mit álldogálsz mégis itt?-kérdezte egy női hang, mire én gyors megfordultam, szememet lesütve és egy pillantást még is megengedtem magamnak. A szőke kékszemű nő semleges tekintettel figyelt rám, várva a válaszomat.-Elijah tud róla, hogy felkeltél?-tette fel az újabb kérdését, de én csak megráztam a fejemet.-Oké... akkor gyere szerzünk neked valami reggelit.-fogta meg óvatosan a vállamat, aztán elvezetett a konyha felé.-Francia kalács megfelel mondjuk...-akadt el egy pillanatra a konyhába beérve, gondolkodva azon, hogy még is mi mellé adja-kakaóval?-fejezte be. Kinyitotta a szekrényt, kivett egy bögrét és egy tányért. A bögrét megtöltötte tejjel, amibe utána kakaóport szórt és a tányérra rakta. Már egy megkezdett kalácsból vágott nekem két szeletet, és a tányérra tette szintén, a bögrényi kakaó mellé.-Parancsolj...-nyomta a kezembe. Bár én nem mondtam, hogy megfelel, viszont természetes volt hogy elfogadom.
-Köszönöm szépen... öhm...-nem tudtam hirtelen a nevét, vártam a kisegítését, de csak kisebb fázis késés után került erre sor.
-Rebekah.-nézett vissza rám, ám keze továbbra sem állt meg. A konyhában sürgött forgott. Immár egy másik tálba öntött kutyatápot és rá vágott néhány szelet párizsit.-Kiskutyád tud ennyit enni, vagy ez nagyon nagy adag?-érdeklődött tovább, én pedig helyeslően bólintottam. Hiszen a kis cocker spániel, akár az egész világ hús tartalékát is képes lenne felfalni. Akár milyen fiatal még.
A konyhát is megnéztem természetesen. Ugyanaz a régi stílusra volt berendezve, akár csak a szobák, a folyosók, illetve az az udvar, amiről belehet menni a hálókba, ebédlőbe és a konyhába.
-Bátyám kiadta a feladatot nekem, hogy amíg nem tér vissza ügyeljek rád és a kedvencedre a kis Szuszi... Nuszi... Zuzi...-sorolta a neveket, a plafont figyelve. Ez a nap, nem a nevek megjegyzésé.
-Suzie...-árultam el a kiskutyám igazi nevét.-Még a Suzie és Tekergő című meséből kapta a nevét. A főszereplő kislány kutya ugyanilyen cocker spániel volt...-magyaráztam neki, ám ő csak hümmögött karba tett kézzel.
-Akkor rá...-nézett le a kezembe, amiben még mindig a reggelimet tartottam.-Nem eszed meg?-döntötte oldalra a fejét, és kihúzta a székét annak a mini asztalnak, ami a sarokban volt elhelyezve. A kakaó és a friss kalács illata keveredve finom illat telítette meg a konyhát.