𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

16. Fejezet

Elijah:

Lehetetlen, hogy egy percre ne tudjam kitenni a lábamat és már káosz van otthon. Hibásnak érzem magamat, hogy Olivia miattam került ebbe a helyzetbe. Tudom, hogy öcsém fránya óvatlanságán van a legnagyobb hangsúly ha a hibást keressük, ám úgy gondolom még is nekem volt benne a legnagyobb szerepem. Hiszen, ha nem ajánlom fel segítségemet a lánynak, akkor nem lennénk ebben a helyzetben. Kellett a segítsége a beilleszkedéshez és ahhoz, hogy stílust tudjak váltani, ám most hogy Niklaus visszatért köreinkbe eme terveimet elkell engednem messzire, mert most egy jó darabig nem lesz nyugta a családomnak.

Olivia felől, egy mukkanást sem hallottam még a rendkívüli hallásommal sem. Mindenki más sutyorgása viszont már olyan hangos volt, mintha ott lettek volna mellettem. A szobámhoz érve, összeszorítottam a szememet, próbálva elfeledni a vörös ajtót, mely tőlem annyi kínt és rossz tettemet zárja el. Niklaus azon sokak közé tartozik, akik tudják, hogy hol kezdjék el gyengíteni az embert vagy ellenségüket. Itt az a kérdés, hogy öcsém szemében most mi vagyok.
Csak álltam és vártam, hogy Olivia mellém érjen. Kinyitottam előtte az ajtót, majd előre is engedtem. A lány lehorgasztott fejjel lépett be ám, a csend megszűnt. Hatalmas robajjal futott elébe valaki és ugrált a lábára, vakkantással jelezve, hogy örül neki.

-Suzie!-emelte fel hirtelen a fejét a lány és már guggolt is le kedvencéhez, majd vette fel szorosan magához ölelve. Becsuktam magam mögött az ajtót és vártam. -Hát, hogy kerülsz ide?-érzékeltem Olivia hangjában egy kisebb örömöt, mely az én arcomra is halvány mosolyt keltett. Mikor rám nézett, komoly tekintetem fogadta.-Te hoztad ide?

-Természetesen. Úgy gondolom, ha öcsém itt akar téged tartani akkor nem kéne, hogy egymagad legyél. -magyaráztam, miközben néhány lépést tettem előre és elhúztam a sötétítő függönyt. Késő délután volt, ami azt jelentette, hogy hamarosan Niklaus családi vacsorájának is eljön az ideje.

-Köszönöm Elijah...-hebegte a lány, letéve kutyáját aki helyet talált az ágyon és letette a fejét a párnára. Olivia újra összetörten állt előttem. Majd elfordult és leült a székbe. A lány bizalma felém teljesen elillant, hiába igyekeztem a magam részét is teljesíteni az alkunknak, úgy elég nehéz ha öcsém is bele avatkozik vagy ha a másik fél nem képes együtt működni. Az idő lassan telt, de már annyira, hogy a csend mely letelepedett kínos volt.

-Olivia.-szólítottam meg határozott hangvétellel, mely körbe járta a szobát. Nem nézett rám. Látszott rajta, hogy megpróbálta, de nem tudta felém fordítani tekintetét vagy azt, hogy a szemembe nézzen. -Ahogy kiürül a verbéna a szervezetedből, utána szabad vagy. Ami azt jelenti, hogy felbontom az alkunkat.-jelentettem ki nemes egyszerűséggel, majd a szekrényhez léptem keresve egy megfelelő öltönyt.

-Az alkut?-kérdezett vissza halkan, hatalmas sóhaj kíséretében. Nem láttam az arckifejezését, de hangja olyan volt, mintha nem is itt járt volna, csak fél füllel elcsípte volna.

-Az alkunkat.-ismételtem kicsit komorabban, ám lágyan. Mikor megtaláltam a megfelelő ruhát, kivettem és a székre terítettem.-Nem kell segítened majd a beilleszkedésbe. Már így is sokat köszönhetek neked. Így a feléd tett ígéretem megszűnik.-folytattam, amire felkapta a fejét. A tükörből jól látszódott, hogy arca az falfehérré vált és a lány aki olyan százhetven centiméter magas lehet, úgy ment össze a székben, mintha valami felülről nyomta volna le. Begörnyedt és tartása már nem volt olyan egyenes. -Viszont azt megígérem, hogy nem fogsz hallani többet a családomról és rólam sem. Nyugodtan élheted tovább az életedet.-kezdtem el levenni magamról a zakót. Nem tudott mit hozzá szólni csak maga elé meredt és óvatosan rám vezette a tekintetét. Pontosabban a hátamra.