𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

6. Fejezet

Elijah:

Olivia nagyon megvolt szeppenve amikor a lakásomhoz értünk. Nem sokáig voltunk ott, de elmondta a véleményét, és megdicsérte a választásomat. A bútorboltban pedig nem igen beszélgettünk egymással, de néha rám nézett, és tudta, hogy mi kell nekem vagy hogy mi az én stílusom. Érzem rajta, hogy nagy harcot vív magában, és hogy ismeretlen neki ez a helyzet. Nem valószínű, hogy szokott ilyeneket csinálni, vagy ismerkedni idegenekkel. Nekem csak addig van szükségem rá, ameddig meg nem oldódik ez az egész helyzet. Bár lehet így őt is veszélybe sodrom.

A lakásom nem volt olyan szép, mint az övé de a célnak teljesen megfelelt. Hátha most ő tudja majd orvosolni a hiányosságaimat. Igaza volt, és stílust kell váltanom.  Mindenki aki ismeri a Mikaelsonok történetét, tudja hogy Elijah Mikealson csak kiöltözve jár-kel. Be kell olvadnom, főleg most, hogy lehet céltábla van a nyakamon. Egyre többen figyelnek meg a utcán, és nem azzal az fejjel mely nem tudja ki vagyok, hanem az ellenkezője.

Valószínűleg boszorkányok. Vámpírok és a boszorkányok nem igen vannak jóba egymással, főleg az után, amit tettem néhányukkal nem olyan régen. De a családomról volt szó! Akkor minden vért megért. Még egy gyászos történet, melyet a vörös ajtó mögé rejtettem el. Hogy mi az a vörös ajtó? Egy tudatalattim része, melyet fiatalkoromban anyám ,,kódolt" belém. Minden rosszat amit teszek, oda zárok el, messze tőlem magamtól, hogy ne hasson se a lelkemre ami nincsen egyesek szerint, és a cselekedeteimre.

Olivia a lakásomhoz rendelte az össze bútort, amit kiválasztott, majd elhagytuk az áruházat. Valamikor megjönnek a szállítók. Olivia tudtára adtam, hogy a pénz nem számít, úgyhogy nyugodtan amit jónak lát, azt tegye hozzá a listához. Szerinte a falak úgy jók ahogy vannak, azokon kár lenne változtatni. Nem igen értek hozzá, így én csak bólintani tudtam. 

A ruha boltban annyira már nem voltam tanácstalan, hiszen volt olyan idő, amikor nem tudtam magamról, nem emlékeztem a családomra, csak azért, hogy megvédhessem őket, miközben többet ártottam vele. Hayley Marshall nagy részben miattam halt meg, Hope pedig miattam vesztette el az édesanyját. Sose fogja megbocsátani nekem,  de ha ő nem is tudja, mindig készen állok arra, hogy ott álljak mellette mint egy testőr és megvédjem. Ezt valamiért nem tudom a vörös ajtó mögé rejteni. Bűntudat és kétségbeesettség gyötör, ahányszor eszembe jut.

-Elijah..-szólított meg egy lágy hang, mely azonnal észhez térített.-Van valami baj?-kérdezte elbizonytalanodva Olivia, aki aggódó tekintettel fürkészte arcomat, miközben néhány izzadság csepp folyt végig a homlokomon.

-Köszönöm, jól vagyok.-húztam ki magamat, majd a kezembe vett modernebb pólókat figyeltem amin nem volt semmi minta.-Ezek jók lesznek néhány farmerral, meg egy bőrdzsekivel. Itt végeztünk.-köszörültem meg a torkomat, és zártam rövidre, hogy még véletlenül se tudjon tovább kérdezősködni. Kezébe adtam a pénzt, és kimentem az utcára a bolt elé. Hatalmas levegőt szívtam magamba, amely megtöltötte a tüdőmet. Kellett a friss levegő, és a szabadság. Átkellett gondolnom mindent, töviről hegyire, hogy lehetne jó.

-Itt vannak a ruhák...-sóhajtotta a lány, mikor kinyitotta az ajtót, és mellém ért. A csomagokat lerakta a földre, majd a maradék pénzt felém nyújtotta.

-Tartsd meg.-mondtam határozottan miközben végig mértem. Egy pillanatra a lány lefagyott, majd össze húzta a szemöldökét. Modortalanságom gyorsan felvilágosított a tényről, hogy lehet ezt nem kellet volna. Olivia egyszerre csalódottan és megvetve tekintett rám. Igaza volt, túl messzire mentem ezzel a kijelentésemmel, és nem is hibáztathatom érte, ha rosszat mer gondolni ezek után, ám ott van az a tény, hogy nem érdekel. Vagy talán még is?