𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

1. Fejezet

Olivia:

-Kész a rendelés!-szólalt meg a séf határozott, de még is kellemes hangja. Mindenki csak sürgött és forgott a konyhában, míg én és néhány munkatársam az asztalok között jártunk és keltünk kiszolgálva a vendégeket. Szokásosan délben van a legnagyobb forgalom, és ekkor jön a sok éhes türelmetlen vendég. Vannak viszont olyanok akik türelmesen nyomkodják a telefonjukat, és amikor megkapják az ételüket, akkor megköszönik, majd megeszik, felállnak kifizetik és elmennek. Viszont ha jó napja van az illetőnek, és megvan elégedve a kiszolgálással, akkor hagynak némi borravaló is. A pincér társaim közül, szerintem én vagyok a legkedvesebb és a legmosolygósabb, és általában engem a vendégek szeretnek is.

-Parancsoljon uram, a póréhagyma krémlevese. Esetleg hozhatok még valamit?-vettem elő a kis noteszemet, majd ráemeltem a tekintetem mosolyogva.

-Nem köszönöm kisasszony. A szimpla mosolya már ajándék.-mosolygott vissza, és neki látott a levesének. Visszaálltam a helyemre, majd figyeltem, hogy esetleg be jön még-e vendég.

-Hogy néz ki? Az úr hagyni fog borravalót?-kérdezte tőlem a munkatársam, akit Arnoldnak hívtak. Nem volt nehéz felismerni a vörös göndör fürtjeiről, és a szeplős gyerek arcáról. Lábai pedig olyan hosszúak voltak, hogy csak kettőt kellett lépnie ahhoz, hogy oda érjen az asztalhoz, amelyiknél fel kell vennie a rendelést.

-Nem tudom. De engem nem is érdekel Arnold.-fontam össze a karjaimat, magam előtt, majd rátekintettem.

-Minél több a borravaló, annál több a fizu Olivia..-magyarázta el nekem azt, amit már úgy is tudtam.

-Tudom, de én nem ezért csinálom. Szeretem a munkámat, és amit kapok fizetés pont elegendő arra, hogy eltartsam magamat, és az édesapámat.-apám már túl idős ahhoz, hogy dolgozhasson, így mindig küldök neki egy kis pénzt a fizetésemből. Van egy bátyám is, aki harmincöt éves, de ő vele már elég régóta nem tartjuk a kapcsolatot. Anya halála óta engem okol. Amikor engem szült belső vérzésben meghalt, így nem is ismertem őt, viszont ő utána kaptam a nevemet. Apa szeret rám nézni, mivel ő szerinte teljesen úgy nézek ki, mint ő. Lehet, hogy a bátyám ezt nem tudta elfogadni.

-Te tudod. -vonta meg a vállát.-Jó dolog a város egyik legjobb éttermében dolgozni..-állapította meg. Ez nem az a szokásos étterem volt ahova mint valami jött ment úgy gondolja bejön harapni valamit, hanem ide általában az előkelők jártak, vagy azok akik különleges alkalmat ünnepeltek, és persze ehhez ki is csípték magukat.

-Szeretem az embereket. Csak félek a konfliktustól..-sosem bírtam a feszültséget, vagy azt ha valaki szóval bántott. Inkább összehúztam magamat, vagy Arnold megmenekített a kellemetlen helyzettől.

-Ezért kellene végre össze szedned magadat Olivia.-vigyorgott rám.-Párizs a szerelem városa. Nincs kedved majd egyet sétálni, hátha szerelembe esünk..

-Fúj Arnold!-csaptam meg egy szalvétával, de ő csak nevetett.

-Nem úgy gondoltam! Hanem, hogy szerelembe esünk magába Párizsba.-ezen a hülyeségén, már én is csak kacagtam.

-Mi olyan vicces?-állt elénk, egy pufók férfi, hatalmas orral, és fakanállal a kezében.

-Semmi sem Luis..-hajtotta le a fejét a pincértársam, én meg csak kikerekedett szemekkel néztem a második főnököm. Ugyan is Luis ikrével osztotta meg az éttermet akinek Liam volt a neve. Liam és Luis étterme. Nem is értem miért nem ez lett a neve. Lehet jobban is hangzana mint a Nourriture, amely annyit tesz kaja. Lehet amikor alapították, nem jutott eszükbe semmi új, ezért rávágták a legegyszerűbbet.