𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

12. Fejezet

Olivia:

-Minden rendben van papus?-kérdeztem az asztalnál ülve, és belekortyoltam a teájába, amit nem rég vett le a tűzhelyről. Apukám teája mindig feltöltött. Volt benne valami különleges, ami az ízét is jobbá, a hangulatomat pedig nyugodtabbá tette. Mostani időben változott meg nagyon, és látszott meg rajta az idő. Ahogy telik, úgy változnak vele a dolgok is és az emberek is. Mindenki idősödik. Van akin kevésbé, és van akin egyáltalán nem látszik. Az én családtagom barna hajában is megjelentek az ősz hajszálak, amik egy idő után egyre feltűnőbbé váltak.

-Áhh Olivia! Persze, hogy minden rendben van, csak mostanában elég sok mindenen gondolkodom...-fordult meg a konyhában, miután abba hagyta a támaszkodást a pulton. Farmernadrágja gyűrött volt, az inge pedig öreg, melyet akkor láttam rajta utoljára, amikor gyerekként játszott velem. Mindig is szerettem vele futkározni a nappaliban a fotelek és kanapék között. Egyik kedvenc játékom volt, most már pedig az egyik legszebb emlékem.

-Bármi is van nekem tudod hogy elmondhatod..-hangom kedves volt és nyugodt. Bizalommal fordulhatott felém és mindig mellette álltam. Azt akartam, hogy ezt tudja és érezze is. Reménykedtem benne. Hiszen a lánya vagyok, aki itt maradt vele, aki vigyáz rá, megpróbálja a legjobbat biztosítani neki és annyi időt tölt el vele amennyit csak tud a munkája mellett. Ennyi csak elég ahhoz, hogy egy családtag érezze mennyire számíthat a másikra. Vagy nem?

-Tudom, de ez most egészen más Olivia. Csak fáradt vagyok...-nézett le a földre, majd rám egy igazán fáradt pillantással.-A korral jár...-rázta meg fejét kuncogva, mint aki jót szórakozik azon, ahogy az idő elbánik vele. Összeráncoltam a homlokomat, felálltam és a helyére vittem a teáscsészét a mosogatóba, majd el is mostam az övével együtt.

-Rám bármikor számíthatsz. Ha bármi kell nyugodtan szólj le papa...-fogtam meg a kezét amikor végeztem és néztem mélyen a szemébe. Édesapám elengedte egyik kezével az enyémet és az arcomra tette, én pedig tenyerébe, csukott szemmel egy hatalmas sóhajjal bújtam bele. Nem sok ember van mellettem. De azt bárki nyugodtan állíthatja, hogy a családja mindig mellette fog állni bármi is történjék. Én mindig az ő kislánya leszek, ő pedig örökké az én apukám. Sokszor néztük együtt az oroszlánkirályt együtt amikor még picike voltam. Mindig felhívta a figyelmemet arra a jelenetre, amikor Mufasa a fiának Simbanak mutatja a csillagokat. Akkor még nem értettem, de mára érett fejjel teljesen világossá vált. Hisz annak a mesének a középpontjában van az elmúlás. (le papa=papa)

-Ohh Olivia. Ahányszor csak rád nézek, az édesanyádat látom. Egy az egyben ő vagy...-jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában.-Mondjuk jobb is, hogy nem rám ütöttél.-nevette el magát, kicsit rekedtes hangon, majd a végén megköszörülte a torkát, és elengedte az arcomat. Vissza gondolva anyáról, nem sok történetet hallottam, csak azt hogy miben is halt meg. Helyesbítve ki miatt. Megszakítottam az érintkezést, majd a zokniját kezdtem el bámulni, aminek a jobb párján volt egy kisebb lyuk az elején.

-Alig tudok róla valamit...-szomorodtam el és néztem ki mögötte az ablakon, ahol egy gerlepár szállt játszva és élvezve az életet illetve a szelet ami magasabbra és magasabbra vitte őket.-Tudom, hogy nem igen szereted ezt a témát fejtegetni és tényleg mindent megadtál nekem, amit csak tudtál, hogy boldog gyermek legyek ha nincs is anyukám. De, még is annyira jó lenne tudni milyen is volt...-panaszoltam el neki a szívfájdalmamat és elfordítottam róla a tekintetemet egy régi esküvői fotó felé, ami a falra volt akasztva és a szüleimet ábrázolta. Csodálatosan néztek ki. Erre egy kellemes érzés futott át a testemen, melybe belerezegtem. Olyan jó lett volna anyának elmondani az álom esküvőmet, vagy anyák napján vinni neki egy virágot mellé pedig elszavalni egy verset. Elpanaszolni neki amikor összetörték a szívemet. Persze apa itt volt és neki is beszámoltam egyről s másról, de megpróbáltam magam megoldani a dolgaimat. Lehet ez miatt is lettem önállóbb. Persze szép gondolat. Néha eltöprengek rajta, hogy milyen lett volna vele. Mesélt volna nekem mesét ő is mint a papa? Sétáltunk volna nagyokat? Befonta volna minden reggel olyan kislányosra a hajamat, amilyet mindenki hordott akkor amikor alsós osztályba jártam?