𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

9. Fejezet

Elijah:

A város még éjszaka is hangos. A fiatalok beszélgettek az utcákon és mentek vagy éppen jöttek hazafele a bulikból. Tudtommal volt pár jó hely a környéken, ami az ifjúságnak tökéletes hangulatot biztosít, hogy kitudja ereszteni a gőzt. A konyhapultra támaszkodtam, és elmélyültem a gondolataimban. Nem figyeltem az időt, hisz nem is számított. Időm mint a tenger. Viszont az annál inkább aggasztott, hogy mi is történt néhány órával ezelőtt.

Amikor Olivianál voltam és az ablakból láttam egy nőt. Nem volt eleve bizalomgerjesztő a kinézete, de arra számíthattam volna igazán, hogy boszorkány. Megragadtak a szemei, melyek egyenesen az enyéimbe meredtek. Nagyon fájt a fejem, és hihetetlen nagy szomjat éreztem. Nem kellett semelyik ember vére, hanem csak Oliviajé. A szívverésének hangja a fülemben játszott egy ütemet, miközben az ereiben a vér folyását hallottam. Ahogy lehetett eljöttem onnan. Nem akartam, hogy megsérültön, azt pedig végképp nem, hogy rájöjjön mi is vagy ki is a valódi énem.

Hogy ki is Elijah Mikaelson? Néhány őskori falu szerint Klaus jobb keze. A halál hozó. Az aki mindig betartja a szavát és az aki akár Klausnál is könyörtelenebb tud lenni. Magam se ismerkednék egy olyan figurával, akiről ezeket zengik ha ember lennék. Szerencsémre én egy ős vámpír vagyok. Az az egyik ős akiből a többi vámpír is indult. Azt persze nem kell említenem, hogy melyik Mikaelson testvérből lett a legtöbb vámpír. Na ná, hogy Niklausból.

Telt az idő, és egyre jobban világosodott. Próbáltam helyre tenni magamban a dolgokat, illetve magyarázatot kerestem. Hiszen Olivia kérdőre fog vonni, hogy miért tűntem el. De visszagondolva, nem is biztos, hogy érdeklődni fog efelől, hiszen sok mindent nem mer megtenni, vagy kérdezni. Ezen a napon meg csak estefele találkozom vele az étteremben, ha egyáltalán be van osztva a mai napra.

Nincsen időm ezeken gondolkodni, sokkalta nagyobb problémába ütköztünk, ami egy boszorkány. Azt nem bánom ha ellenem tesz valamit, de a családom tabu mindenkinek. Ahogy vettem volna elő a telefonomat a zakóm zsebéből egyszerűen nem találtam benne. Végig tapogattam, lerántottam magamról, úgy is megnéztem, és átkutattam a nadrág zsebemet is sikertelenül.

-Még is hova lehetett...?-kérdeztem saját magamtól, mivel egymagam voltam a lakás közepén egy nadrágban, és egy könyékig felgyűrt fehér ingben.

Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy nem lett meg a kis modern kütyü, viszont higiénikusabbnak éreztem, hogy letusoljak és felvegyek valami mai ruhát. A ruhák közül válogattam melyet Oliviaval vettünk együtt. Egy farmert, és egy szürke hosszú ujjú felsőt. Persze az órámat sem hagytam a pultom szélén. Éppen a régi tükörben igazgattam magamon a tőlem távol álló ruházatot, mikor egy hangra lettem figyelmes.

Ajtót nyitva egy nálam alacsonyabb lány állt, akit elmúlt este ragadtam ki egy utcai banda karmai közül.

-Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de gondoltam erre szükséged lesz...-kezdte halkan és zavartan mondani valóját, majd a mondata végén elővette a zsebéből a telefonomat. A szeméről kezére tévedt a tekintetem majd újra az arckifejezését kezdtem pásztázni. Nem nézett a szemembe, csak egyenesen nekem nyújtotta azt a vackot, melyért mindenki annyira megvan bolondulva. Szerintem az emlékek sokkalta nagyobb örömöt tudnak szerezni. Elvettem óvatosan tőle majd folytatta felhívva a figyelmemet egy két dologra.-Kaptál egy üzenetet, és vagy ötször hívtak ameddig ki nem kapcsoltam este. Esküszöm, hogy nem néztem bele meg semmi csak...

-Köszönöm Olivia és jelen pillanatban senki másnak nem hiszek, csak neked...-nyugtattam meg határozott hanggal, majd eljöttem az ajtóból, miközben elkezdtem bekapcsolni a kis kütyüt.-Fáradj beljebb.-invitáltam be, míg a töltőképernyő jelent meg a telefonomon. Nem szólt semmi, csak csendben belépet saját kezeit tördelve és alaposan körbe nézve. Mondani szeretett volna valamit, amikor egy duda hangja hallatszódott a ház elől.