𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

3. Fejezet

Elijah:

-Niklaus..-vettem fel a telefon azonnal, ahogy megcsörrent és láttam kit ír ki a telefon. Már egy ideje Párizsban vagyok, és nem beszéltem vele egy hete. Valamiért mindig csak egy héten egyszer hív, mivel megkért, hogy én ne hívjam őt. Lehet azért mert attól tart, hogyha rendszeresen beszélünk, én vissza megyek hozzájuk. Van rá esély, hiszen az öcsémről és az unokahúgomról van szó. A családnak meg együtt kellene lennie nem pedig külön.

-Elijah.. nem azt mondtad, hogy Párizsban vagy?-kérdezte kisebb haraggal a telefon túloldalán. Nem értettem elsőnek a kérdést, így felálltam és ahoz az ablakomhoz mentem amelyen a fény csak úgy dölt be a szobába.

-De igen.-válaszoltam határozottan, miközben az embereket figyeltem ahogyan sétálnak az utcákon.

-Akkor miért hívott fel engem Rebekah, hogy látott téged utánuk leskelődni?-köszörülte meg a torkát, és kért számon. Nem olyan volt mint régen, hogy amikor valami nem úgy ment ahogy ő akarta, akkor idegbajt kapott. Türelmesebb lett ha nem is sokkal, és talán irgalmasabb. -Mit kerestél ott?

-Klaus, én vagyok a bátyátok és az a dolgom, hogy vigyázzak rátok mert..-kezdtem el magyarázkodni nyugodtan, de a szavamba vágott.

-Elijah! Egy valamire kértelek! Ha nem megy szépen, akkor durván is lehet!-sziszegte a szavakat.-Szavadat adtad bátyám, hogy a saját életedet fogod élni!-emlékeztetett az ígéretemre.

-Igen, és azt is csinálom. De arra nem esküdtem meg, hogy ,,békén" hagylak benneteket! És te tudod a legjobban, hogy én mindig betartom az ígéreteimet!-váltottam határozottra, majd behúztam a függönyöket, hogy egy kis sötétség lepje el a szobát, majd felkapcsoltam az egyik villanyt.

-Kérlek. Engedj el minket de csak egy kis időre. Rendben?-egy mosolyt is éreztem a hangjában, majd mikor nem kapott választ, témát váltott, mert tudta ha ő kér meg valamire, az úgy is lesz.- És mi a helyzet Franciaország fővárosában?-érdeklődött. Ahogy kérte, új életet kezdtem, és megpróbáltam félre tenni a vámpír életemet. Nem idézek meg senkit, és nem táplálkozok közvetlen emberből, hanem csak a korház vértartalékából hozok el pár zacskóval. De csak annyit amely a következő táplálkozásomig kell.

-Épp munkába megyek nem sokára.-sóhajtottam, és helyet foglaltam egy nagyon régi kanapén amit még az előző tulaj hagyott itt.

-Úgy látom kezdesz végre talpra állni. Milyen munka?

-Zongorista leszek egy étteremben esténként, és így lehet még tovább is lesznek nyitva miatta, de ez a tulajoknak csak jó, hisz a bevétel...-kezdtem el a fejemet fogva, majd hátradőltem.

-Már megint zongorázni fogsz valahol? Amikor nem voltál éppen ép elméjű akkor is a zongorázgatást választottad.-vágott ismét a szavamba.

-Kérlek Niklaus ne hozd fel azt az időszakot...-halkultam el mire leperegtek előttem az emlékek. Az, hogy nem voltam magamnál nem csak a családomnak ártott, hanem Hayleynek. Csak néztem, ahogy a nyakát szorítja Antoinette anyja. Antoinette az akkor barátnőm volt, amikor nem voltam magamnál, szóval egy másik Elijahé. Én éppen az öccsét akartam megmenekíteni mert ő vitte a házba Hope-t és Hayleyt csak engem akkor nem érdekelt a családom, csak is Antoinette. Bennem van a kép, ahogy Hayley megörült nekem egy pillanatra és azt hitte, hogy érte mentem. Hogy megmentse a lányát, és az akkor tehetetlen Niklaust akit leszúrtak, megfogta a nőt aki végezni akart vele, és kiugrott vele az ajtón, hogy a tűz martalékává váljanak. Azóta ennek vége, és mióta beléptem azon a vörös ajtón melyek a titkaimat, és az igazságot rejtette azóta belülről emészt meg a fájdalom, bűntudat és a múlt. Az én hibám volt. Nem kellett volna elvetetnem az emlékeimet Marcellal, hanem megoldanom a problémát.