𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

15. Fejezet

Miért van az, ha valami rossz történik, az éppen engem ér? Mintha vonzanám a veszélyt. Miért nem ismertem fel a bajt, már akkor amikor összefutottam Elijahval a parkban? Már akkor is furcsa volt a megjelenése és akkor sem esett le, hogy lehet rossz társaságba keveredhetek. Még szorosabban öleltem magamat és dőltem hátra összekuporodva a székben, miközben azzal nyugtattam magamat, hogy nem lesz semmi baj. Papa biztos aggódhat értem, hiszen nem hívtam fel és nem jelentkeztem le nála. Amióta egyedül van, kéri mindig, hogy hagyjak neki egy SMS-t vagy egy nem fogadott hívást.
A csend már lassan idegesítő volt és egyre csak feszültebbé váltam, már azt hallucináltam, hogy a falak elkezdtek befelé tolódni, hogy engem összenyomjanak. Felnéztem kicsit bátrabban és összetört tekintettel néztem körbe. Már egy ideje ott voltam. Elijah itt hagyott, amit most nem is annyira bántam. Megbíztam benne és most az ő karmai között kötöttem ki. Tartanom kellett volna magamat ahhoz, hogy senkivel nem állok szóba, hiszen előtte is jól megvoltam. Arnolddal reggelente egy jó gőzölgő kávé, esetleg valami általa készített szendvics az étteremben és egy szuper beszélgetés. Miért is akartam én megváltozni és bátrabb lenni?
Borzalmas érzés a tehetetlenség és az, hogy nem tudod mi következhet még ezután. Nem szeretnék panaszkodni, de eddig nem is tudok nagyon mást. Nincsen elég bátorságom elszökni.

-El kell mennem...-suttogtam magam elé, miközben a piros kisírt szememmel körbenéztem és felálltam. Szaggatottan vettem a levegőt és igyekeztem nem nagy zajt csapni. Akármi is lesz, semmit nem veszíthetek azzal, hogy megpróbálok elszökni és segítséget kérni valakitől. Az ajtó kilincsét óvatosan nyomtam le, majd mikor kidugtam rajta a fejemet, az egyik irányba, majd a másikba fordítva azt, felmértem a helyzetet. Sehol nem volt egy lélek sem. A szívem a megkönnyebbüléstől lassabban kezdett verni és kitéve az egyik lábamat az ajtón, utána pedig a másikat haladtam le a lépcsőn megkapaszkodva a korlátban, amin előtte Elijah végig simította a kezét amikor felvezetett. Ahogy leértem a lépcső aljára gyorsabbra vettem az iramot, hátranézve folyamatosan, hogy nem vett-e észre valaki. A Niklaus nevezetű férfi tekintete nem olyan határozott mint Elijahé, inkább ijesztő és annyira élvezi a másikat félelembe kergetni, hogy az az amitől aggódok. Ahogy a nagy vaskapuhoz értem, már azon ügyködtem, hogy kitudjam nyitni, amikor hirtelen kinyílt és egy szőke lány jelent meg előttem aki az utat elállva telefonált.

-Marcel most nem érek rá. Igen Nikkel vagyok és lesz egy családi vacsora. Nem tudom, valamit megakar beszélni, de nem mondott semmit!-beszélt valakihez a csilingelő hangján, miközben az egyik irányba nézett és a szabad kezével hadonászott. Amikor felém fordult, az arcáról a meglepettséget vettem le, miközben a szívem megint hevesen kezdett kalapálni.-Majd vissza hívlak...-zárta le a beszélgetést a másik taggal, szemkontaktust tartva velem. Telefonját a farmerja hátsó zsebébe csúsztatta és alaposan végig mért engem a kis blúzában. Olyan volt, mint egy Barbie baba azzal a hullámos végű hajával. Hátra léptem kettő lépést, miközben ökölbe szorítottam a kezeimet és ide-oda kapkodtam a fejemet.-Ne haragudj, de te ki vagy és mit keresel itt?-kérdezte nyugodtan, majd felnézett a kapu felső részébe és a falakra, amik megtartották azokat és belépett, közelítve hozzám néhány lépést. Szemöldökét összehúzta és sóhajtva a lépcső felé nézve elkiáltotta magát.-Niklaus!-szemeit visszavezette rám és ajkai között egy kis rés tátongott ami azt jelenthette, hogy gondolkozik valakin. Neki ütköztem a falnak, ami azt jelezte, hogy nem tudok hová menekülni. A tervem is befuccsolt.
Ahogy a lány kimondta a férfi nevét, az varázsütésre termett mellette és fogadta hatalmas mosollyal.

-Szervusz húgom!-simított végig a vállán. Az arcán ott ült az a huncut rejtélyes vigyor, amiben megismertem.-Végre megérkeztél. Bár a vacsora még távol van...-váltott hangja komollyá. Olyan volt, mintha észre sem vett volna.