𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

11. Fejezet

Senki nem szólt egy szót sem, csak álltunk. Jómagam öcsémmel néztem farkasszemet, míg ő köztem és a lány között váltogatta tekintetét kajla vigyorral. Tudta, hogyan kell húzni az emberek idegeit, és azt is, hogy hol szúrjon a legjobban vagy hogy hol fogja meg az embert. Olivia nem mozdult, és észrevettem a szemem sarkából, hogy a körme tetejét kapirgálja. Nem ismerte Niklaust és nem is most volt itt az ideje, hogy megismerje. Öcsém akkor szokott ilyen gyanúsan mosolyogni, amikor valami olyan történt vele, ami neki nem tetszett. Nagyon méregette a lányt, amiből arra következtettem, hogy megfogja inni a levét amit én nem hagyhatok. Szóra nyitottam volna a számat, mikor egy perc teljes néma csend után, Olivia beelőzött és megtörte a szótlanságot.

-Öhm..Jónapot...-köszöntötte a testvéremet bizonytalanul, majd felnézett rám és vissza előre. Niklaus észrevette a tekintetemen lévő komolyságot, és azt a kisugárzást, hogy nagyon nem ez a legjobb alkalom arra, hogy megbüntessen.

-Helló!-vette el óvatosan a kezét a lánynak, majd szeme sarkából engem fürkészve megcsókolta annak tetejét, és vissza engedte.-Niklaus vagyok, Elijah testvére.-mély hangja csak úgy játszott az levegőben, de amennyire titokzatos volt, annyi kellemes is. -És maga?-kérdezte huncut mosollyal miközben alig várta, hogy megtudja a választ. Én nem tettem semmit. Le sem vettem a férfiról a tekintetemet, és készen álltam bármi eshetőségre.

-Olivia. Nagyon örvendek.-hajolt meg illedelmesen Olivia, és ejtett egy apró mosolyt, ami Niklaust egyre jobban csak felpörgette. Láttam szemeiben a kihívást, és hogy gondolatai merre kezdtek el terelődni.

-Micsoda bájos név. Mostmár értem miért nem elérhető Elijah bátyám mostanában...-kuncogta el a végét, mire Olivia elpirult. Reménykedett abban, hogy nem veszem észre, de ez egy olyan kijelentés volt amely bármelyikünket zavarba hozta volna. Csak én nem azzal voltam elfoglalva.

-Én nem. Csak...-kezdett el habogni a lány, aminek testvérem tűkön ülve várta végét, de megszakítottam az idilt.

-Olivia ideje menned.-mondtam határozottan, felszegett fejjel míg Niklaust vertem szemmel. Eszem ágában sem volt levenni róla a tekintetemet. Egy pillanat figyelmetlenség, és elszáll az agya. Bármennyire szeretném azt hinni, hogy megváltozott, de ha valami történt vagy történik Hope-al vissza eshet és kegyetlenebb lehet mint bármikor.

-Ohh igen, éppen menni készültem.-mondta magán megigazítva a ruhát, haját kisöpörve az arcából és lépett előre egy lépést, hogy utat törhessen magának, de a hibrid kezével az ajtófélfára tette, arra áttéve súlyát, hogy támaszkodhasson és hogy ne engedje el a lányt. Nem mozdultam, csak kezemet ökölbe szorítottam, az állkapcsomat meg megfeszítettem.

-Ilyen hamar? Hisz csak most találkoztunk! Elijah miért rejtegetted eddig. Csak magadnak akarod?-nyalta meg a száját, és hajolt közelebb a lányhoz és nézett a szemébe majd rám. Csak reménykedtem abban, hogy nem fogja megidézni, és az aggodalmamat Niklaus leolvasta rólam. Hümmögött egyet, kimászott a lány arcából, és leengedte a kezét ezzel is utat hagyva neki. Olivia nem tudta hova tenni az egészet, de hallottam a szívverését amely egyre csak zakatolt. -Remélem még látjuk egymást kedves Olivia.

-Én is. További szép napot.-lépett el tőlünk, majd mikor egy bizonyos távolságban volt tőlünk hátra fordult, és engem nézett.-Szia Elijah.-mondta kedvesen, és várt tőlem is valami reakciót, de leszűrte a testvérem és köztem lévő feszültséget, és azt, hogy nem leszek hajlandó elmozdítani a fejemet Niklausról.

-Viszlát Olivia.-hangom lehet kicsit mogorva volt, de az nem neki szólt, hanem egy bizonyos személynek, akit mindennél jobban szerettem, még se kívántam ebben a pillanatban a hátam közepére. Egy jó ideig álltunk még ott, és mikor biztos voltam abban, hogy a lány akit eddig megakartam védeni biztos nincs itt, hátra léptem ezzel beengedve újabb látogatómat.