𝕊𝕫𝕒𝕧𝕒𝕞𝕒𝕥 𝕒𝕕𝕠𝕞... |Elijah fanfiction|

19. Fejezet

Sötétség borította be a zárkánkat, csak a pislákoló fáklya fénye, adott nekem reményt még arra, hogy kifogok innen jutni. Meg sem próbáltam már a rácsokat rángatni, vannak azok annyira rögzítve, hogy egy magamfajta lány ne tudjon kiszabadulni semmiképp. De még az a fiatal fiú sem, aki jóval erősebbnek látszott mint a vele egykorúak. Láncai csörögtek, de röhögést abba hagyta. De csak egy időre. Szuggerálni sem szuggerált már úgy, mint amikor Niklaus csak úgy bedobott mellé, mintha én lennék a vacsorája. Nagyon reménykedtem abban, miszerint a férfi nem kannibál. A tündérmesék valóra váltak az elmúlt éjszaka. Az is lehetséges, hogy tényleg valami szörnyeteg mellett kötöttem ki.

-Szokj hozzá kislány...-szólított meg kicsit rekedtes, megviselt hangján az idegen. A csendben vízhangzott kijelentése. Bár hangján hallatszódott, miként bántak el vele a Mikaelsonok, illetve hiába volt jelenlegi sorstársam, tartottam a távolságot. Könnyeim már arcomra száradtak, barna szemeim pedig pirosodtak. Édesapám megtanított arra, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni, de ezt már ott elrontottam, amikor Elijahval álltam le szóváltásba a sötét parkban első találkozásunknál.
-Mihez...?-szívtam fel magam annyira, hogy kitudjam nyögni a kérdésemet. Nem sikerült bátornak lenni, de nem is az volt a cél. Hanem csak az, hogy egyáltalán tudjak válaszolni valamit, akárcsak valami morzsát amivel többet mond el később, mert talán megsajnál. De mit is várhatnék egy túsztól, akinek még rosszabb sora van mint nekem. Még a börtönben sem szabad, míg én akár körbe is járkálhatnék, ám mégsem teszem. A félelmem mindig erősebb lesz nálam.
-Hogyha a Mikaelsonok feltűnnek, akkor soha többet nem lesz nyugtod, az árnyékuk örökre rád fog borulni. Mindent tudnak rólad és rólam is. Pedig én csak felderíteni mentem.-magyarázta. Kicsit jobban kinyíltak a szemeim. Nyeltem egyet körbe néztem, miszerint van-e valaki a folyosón és közelebb ültem. Nem sokkal, de egy kicsivel igen a jobb hallhatóság miatt.
-Miért vagy itt?-suttogtam. Segíteni akartam neki, és a láncait néztem. ha kiszabadítom talán segít nekem szintén kijutni. -Ki vagy te?-velem egyidős lehetett, de valószínűleg tanult még. Valamilyen egyetem hallgatójaként. Meglehetett, hogy jól fésült és ápolt volt addig a pontig ameddig Kol, Elijah, Niklaus vagy Rebekah meg nem kínozta.
-Csak egy varázsló, akit túl veszélyesnek gondolnak a Mikaelsonok ezért bezártak...-magyarázta meg nemes egyszerűséggel de a nevét, továbbra sem árulta el, hiába kérdeztem rá.-Mindig megvan a böjtje, ha valamelyikük szóba áll valakivel. Gondolom veled is ez lehetett. Elcsábítottak a nagy beszédükkel, meg hogy mennyire megfognak védeni és végül a vermükbe kerültél.-mondta tovább. A szavakat köpte, mialatt szájáról a csorgó vért nyalta. Valószínűleg megsérülhetett kicsit komolyabban mivel a vér nem sima piros volt, hanem sötét. Szavai viszont elgondolkodtattak. Elijah azt ígérte, hogy vigyázni fog rám és mindenképp elfog engedni amint kijön belőlem a verbéna. Aggályom közepében félbeszakított a szőkeség láncainak feszítgetésével. Törökülésben ültem előtte, fejemben végig vezetve a szabadsághoz vezető utat, de nem jutottam semmire, így felemeltem fejemet lebiggyesztett ajkakkal és figyeltem rá.
-Van egy ötletem loknis...-suttogta nyelve egyet, feljebb emelkedve körbe nézve de még mindig a padlón maradva. Oldalra döntöttem a fejemet érdeklődően. Ha kellett megittam volna a szavát, abban az esetben hogyha az tényleg a szabadulásról szól.-Szabadíts ki az ékszerek fogságából és utána én is segítek neked. Kinyitom az ajtót. Rendben? Én a saját fajtámat és az embereket szolgálom! Nincs okom bántani téged, személyem csak egy kis végkielégítést akar és bosszút az ősvámpírok ellen. Nos? Benne vagy? Vagy még raboskodunk itt egy kicsit és megvárjuk, hogy mi lesz az eredménye itt létünknek?-adta el magát egészen jól a fickó. Volt benne igazság. Nem szabad idegenekben bízni, de a mostani helyzet nem igazán adott más lehetőséget. Így hát csak bólintottam egyet, majd lassan odamásztam és elkezdtem a láncokat én is feszegetni, sikertelenül.-Van a zsebemben egy drót, vagy valami hasonló. Kicsi de a célnak megfelel. Próbáld meg azzal.-utasított a rab én pedig engedelmesen elkezdtem keresni zsebében azt a tárgyat amiről szó esett.
-És mégis mit nyissak ki egy dróttal?-kérdeztem vissza kicsit halkabban értetlenül, ám mikor a tárgy végére értem észrevettem a lakatot, ami az összes láncot tartotta össze, hogy a Mikaelson család elitéltje ne tudjon csak olyan könnyen megszabadulni. Bedugtam a lyukba a drótot melyet még megtaláltam az egyik oldalzsebében a tagnak és már feszegettem is.
-Rosszul csinálod!-szólt rám, határozottan kicsit dünnyögve mihelyt én felsóhajtottam, kicsit csalódva saját magamban miképp még erre sem vagyok képes. De már jobban éreztem attól magamat, hogy megvan az esélyem a szabadulásra. S ez a gondolat erőt adott nekem arra, hogy kicsit bátrabb legyek mint ami alapjáraton szoktam lenni.
-Akkor hogyan csináljam?-kérdezte vissza kicsit türelmetlenül. Elakartam menni innen minél hamarabb, hátra sem nézve és elfelejteni az egészet. Vagy mielőtt megölnek engem is. Mert valószínűleg fogolytársamra is ez a sors várt. De ezzel az elmélettel, csak jobban felidegesítettem magamat. Szorongani kezdtem, kezem remegésbe ment át.