Vékony jég

4. fejezet - Lucas

idő: augusztus vége, szeptember közepe

4.

Lucast még az egyetemről ismerem, egy buliban kavartunk egyszer másodévben. Az a fajta pasi, akinek a kisugárzása szinte vonzza az embert, és a tekintete egyből foglyul ejt. Egyetlen alkalom volt, mégis emlékezetesre sikerült, ennyi idő elteltével is élénken emlékszem rá. A tűz, ami belőle árad, felejthetetlen...

Évek óta nem láttam, aztán összefutottunk a plázában, és beszélgetni kezdtünk. Még mindig lehengerlő stílusa van, szókimondó, és annyi az önbizalma, hogy egy egész focicsapatnak elég lenne, egészen addig, míg nincs szó szexről. Bár ez így nem teljesen állja meg a helyét. Akkor is tudja, mit akar, az viszont más kérdés, hogy a partnere megadja-e neki.

Legyűröm az ágyra, és bár mutat némi ellenállást, csak játékból teszi. Keményen csókolom, ő vadul viszonozza, a hajamba tép, közben satuként szorít, szinte szó szerint levegőt sem kapok a közelségétől. Zihálva nyomom ki magam felette, és lefejtem a lábát derekamról.

– Vetkőzz le!

A tekintete kihívóan villan.

– Érd el!

– Kapsz egy percet, vagy húzzál kifelé az ajtón!

Döbbenten pislog, aztán elmosolyodik, és csinálja. Nem erre számított, de tetszik neki. Meglepetten nyekken, amikor ismét lerántom az ágyra, és a szájára szorítom a sajátomat. A pólóm után kap, rángatja le rólam, de még időben elhúzódom, nehogy elszakítsa.

– Fordulj hasra!

Megteszi, hezitálás nélkül. Felkelek, leveszem magamról a maradék ruhát, az ágyra dobom az óvszert és a síkosítót. Meglátja, és azonnal arrébb is hajítja a tubust.

– Nem kell.

Sosem fogom megérteni, mit élvez azon, hogy a gyönyör mellé fájdalmat is kap, de ő ezt igényli. Engem a gondolatától is lever a víz, hogy valaki ezt akarja csinálni velem...

Végighúzom a kezem a hátán, a simogatás karmolássá erősödik, zihálva tűri az újabb és újabb csíkokat. Aztán belényomom két ujjam, ő pedig nyögve kap levegő után. Nem hagyja sokáig az előjátékot.

– Elég.

Kibontom az óvszert, és magamra görgetem. Direkt húzom az időt, türelmetlenül emeli fel a fejét, de visszanyomom a párnára. Lassan kezdek, érzem a légvételén is a fájdalmat, az ujjai görcsösen szorítják a lepedőt, mégis ellenem mozdul, nem engedi, hogy gyengéd legyek. Teljes testsúlyommal ránehezedek, szinte belepréselem a matracba, úgy mozgok benne.

– Tessék?

Valamit motyog, de a hangja túl halk ahhoz, hogy elérjen hozzám. Egy kicsit elemelkedik a párnáról, és megismétli.

– Lehetsz vadabb.

– Lehetek vagy legyek? – kérdezek vissza. Ha rajtam múlik, nem leszek, mert még mindig túl szorosan feszül körém, szerintem ez már így is az elviselhető határán mozog, főleg szárazon.

– Legyél.

Majdnem teljesítem, de ő maga mondta, hogy sokszor túlmegy a határain. Kihúzódom belőle, és a síkosító után nyúlok.

– Mondom, nem kell! – szól rám, de elfogy a türelmem, mérgesen lököm vissza.

– Én meg azt mondom, hogy kell – suttogom a fülébe határozottan, és meg sem lepődöm, hogy megadja magát az akaratomnak. Megkapja, amit kért, nyöszörögve fogadja a vad ritmust, én pedig attól félek, annyira elveszi az eszemet, hogy túlzásba esek. Erővel kényszerítem magam, hogy lassítsak, igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy kérlelni kezd. Az elmúlt több mint két hónapban megtanultam, hogy vele nem szabad kiengednem a kezemből az irányítást. Kihasználom, hogy a magasságkülönbség miatt elérem a nyakát, először óvatosan kezdem harapdálni, aztán próbálom a lökéseimmel összehangolva belemélyeszteni a fogaimat a bőrébe. Nyüszít, görcsbe rándul az egész teste, körülöttem is összezáródnak az izmai, hangos nyögéssel élvezek el.