Vékony jég

5. fejezet - Lucas

szeptember vége - október eleje

5.

– Elmegyünk vacsorázni? – Lucas kedvéért lemondtam az edzést Stephennel. Szerintem ez az első eset, hogy már legalább egy órája átjött hozzám, és még nem estünk egymásnak, de nem bánom. Így is jó vele, hogy csak beszélgetünk és hülyülünk, viszont kezdek éhes lenni. – Nincs kedvem rendelni, inkább kimozdulnék.

– Oké. Hová szeretnél?

– Elviszlek a kedvenc éttermembe – ajánlom, Lucas pedig bólint.

– Messze van?

– Autóval tíz perc.

Hamar összekészülünk, és a mélygarázs felé vesszük az irányt. Lucas autója szervizben van, úgyhogy tömegközlekedik, amit én biztosan utálnék. Imádok kocsikázni, főképp este. Amint leérünk, és kinyitom az ajtót, feltűnik, hogy Lucas lecövekelt egy kicsit odébb.

– Hű!

– Hm?

– Ez egy Maserati. Na, ilyet eddig nem láttam közelről. Gazdag szomszédság?

Elmosolyodom. Erre nem számítottam, és korábban nem is esett még szó arról, hogy nem vagyok épp csóró. Nem szeretem elárulni, mert volt már olyan pasim, aki szinte azonnal megpróbálta kihasználni. Bár Lucasból ezt nem nézem ki, automatikusan titkoltam el.

– Mehetünk ezzel is.

– Mi van? – fordul őszinte döbbenettel az arcán felém, és figyelem, ahogy eljut az agyáig, mit jelentenek a szavaim. – Nem mondod, hogy a tiéd!

– Lehozom a kulcsot, várj meg itt!

Mikor visszaérek, szerintem még mindig nem teljesen hiszi el, csak miután halk csipogással kinyílik a zár. Nem tűnt úgy, hogy ennyire érdeklik az autók, szóval ő is meglepett engem.

– Akarod vezetni?

– Naná! – vágja rá, aztán gyorsan megrázza a fejét. – Még mit nem! Ha összetöröm, többéves fizumból se nyögöm ki.

Felnevetek, és felé dobom a kulcsot, reflexből elkapja.

– Ne feledd, te erőltetted! – vigyorogja.

– Természetesen.

Megadom neki a címet. Ismeri a környéket, nem kell navigálnom, úgyhogy nyugodtan dőlök hátra. Nem értem, miért aggódik, remekül vezet.

Magához képest szokatlan némaságba burkolózik, aztán egyszer csak kibukik belőle a kérdés. Nem állítom, hogy váratlanul, mert számítottam rá, hogy szóba hozza.

– Áruld már el nekem, ha nem vagyok túl indiszkrét, hogyan tettél te erre szert?

– Gazdag családból származom – felelem, de nem éri be ennyivel. Nyugtalanul felém pillant.

– Jó, de ennyire?!

– Igen.

– Hm.

Az útnak szenteli a figyelmét, ismét gyanúsan csendben van. Fészkelődni kezdek az ülésen, idegesít a hangulatváltozása.

– Mi a baj?

– Semmi, csak meglepődtem.

– Inkább úgy tűnik, mintha kedvetlen lennél – pedzegetem, mire felsóhajt, és végre kiböki, mi a gondja.

– Csak azon tűnődtem, mit akarhat tőlem egy gazdag srác.

– Téged zavar?

Nem tudom eltitkolni, mennyire meghökkentem. Olyan ember még nem volt a környezetemben, aki így reagált. A legtöbben a lehetőséget látják ebben, ő viszont nem. Ez fura.