Vékony jég

15. fejezet - Victor

május vége

Azért neheztelek a legjobban Stephenre, mert azóta is fáj a csuklóm. Harmadik napja alig bírom mozgatni, és amilyen színekben pompázik, eléggé aggodalomra ad okot. Végül nem bírom tovább, elmegyek vele orvoshoz.

És itt kezdek nem haragudni Stephenre. Nevetséges, de olyan jóképű dokit fogok ki, hogy még azt is nehezen tudom elhabogni, miért jöttem. Ráadásul az az érzésem támad, hogy a dokinak is feltűnik, miért vagyok ennyire zavarban. Nem úgy látszik, mintha világgá akarna rohanni, ami... gyanús. A heteroszexuális férfiakat minimum kibillentem ezzel az egyensúlyukból, legalábbis az én tapasztalatom szerint, de őt nem. Nem mintha túl sokszor futottam volna bele kényes szituációkba, valahogy mindig szerencsém volt.

Nézegeti a csuklómon a véraláfutást, és szerintem azt is azonnal leveszi, hogyan sérültem meg, vagy legalábbis tippje van, és ezt meg is osztja velem.

– Párkapcsolati zűrök? – kérdez rá. Megrázom a fejem, de nem kezdek különösebb magyarázatba, letudom röviden.

– Nem egészen.

– Készítünk egy röntgent, és meglátjuk, kell-e gipszelni.

Na, pont ettől féltem. Kánikulában kész élmény lenne hetekig gipszben. Ha tényleg kell, kinyírom Stephent. Mondjuk eltörve biztosan nincs, mert tudom mozgatni, bár piszkosul fáj. Csakis én lehetek, akinek sikerül ilyen szerencsétlenül kifogni azt a mozdulatot...

A frászt hozta rám, amikor összevesztünk. Az ijesztett meg, hogy annyira dühös voltam rá, hogy egyáltalán nem tudom, mi lett volna, ha nem fog le. Sosem voltam agresszív típus, ezért pláne félelmetes, hogy Stephen ennyire fel tudott húzni.

Az eredménnyel visszamegyek az orvoshoz.

– Nem kell gipszelni.

Akkorát sóhajtok, hogy szerintem a szomszéd épületben is hallják. Kapok receptet valami kenőcshöz, és nagyon próbálom megjegyezni az instrukciókat, de gondolatban messze járok, és mire észbe kapok, ki is mondom, amire gondolok.

– Mennyire lehetetlen, hogy az ember randira hívja az orvosát?

Amilyen könnyedén elhagyja a számat a kérdés, annyira bele tudnám verni a fejem a falba. Döbbent csendet kapok először válaszként, aztán egy szolid mosolyt.

– Hm. Sajnálom, de páciensnek nem etikus igent mondani, és a rendelőn belül én az orvosa vagyok.

– Értem – felelem, de legalább megtudom, hogy nem teljesen csináltam hülyét magamból. Legalábbis a megfogalmazás eléggé árulkodó. És ha már lúd, legyen kövér. – Azt hiszem, pár perc múlva veszek egy kávét a büfében. Az a kezelőn kívül van – mondom, és kifelé indulok. Nem értem, mi ütött belém, ennyire azért nem vagyok rámenős, főleg egy ilyen találkozásnál nem kellene annak lennem. Már a kilincsen van a kezem, amikor meghallom a választ.

– Negyedóra múlva tartok egy szünetet.

Tuti, hogy minimum elmebetegnek néznek odakint, amiért fülig érő szájjal csukom be magam mögött az ajtót. Mire a büfébe érek, már nincs annyira jókedvem, mint előtte. Basszus, nem vagyok normális...

Igazából azt sem tudom, miért csináltam. Megtetszett, igen, de pár szónál nem beszéltünk többet, egyszerűen csak vonzott az aurája, a belőle áradó nyugalom... Nekem tényleg elment a maradék eszem.

Kicsit árulónak érzem magam. Elárulom az érzéseimet, közben meg tudom, hogy az élet megy tovább, és hiába vágyódom továbbra is Lucas után, őt úgysem kapom vissza. Muszáj leszek előre nézni, és nem visszafelé, és jobb lenne, ha végre nem Stephent használnám búfelejtőnek. Mindkettőnk érdekében. Főleg, hogy nagyon úgy látszik, amúgy sem elég hatásos...