Vékony jég

14. fejezet - Stephen

május

14.

Hiába próbálok úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, nem megy. Egyszerűen zavarban vagyok Stephen közelében, ami észrevehetően bosszantja őt. Az a baj, hogy nem csak a tény miatt, hogy lefeküdtünk, sokkal inkább az a probléma, hogy elkezdtem benne látni az iszonyatosan vonzó pasit, és képtelen vagyok ezt kikapcsolni. Pedig nem lehet, neki tabunak kellene lennie. Néha mégis azon kapom magam, hogy rajta felejtem a pillantásomat, igenis bizsereg a kezem, hogy hozzáérjek, és nehezen szedem össze az erőt, hogy ezt visszafogjam magamban. Ráizgultam a legjobb barátomra, és ettől finoman szólva is kitör a frász. Sürgősen találnom kell egy pasit, aki segít elfelejteni Lucast, mert erre nem használhatom Stephent.

A kocsiban ülök, nincs hangulatom kiszállni, hogy felmenjek hozzá. Talán egyszerűbb lenne megvárnom idelent, az sokkal biztonságosabb, csak épp körbe fog röhögni, ha rájön az okra. Na, jó.

Megpróbálom megint megcsörgetni, de nem veszi fel, tehát rohadtul elaludt. Mondom én, hogy hanyagolni kellene ezeket a buli utáni edzéseket.

Az előszobában szó szerint belefutok Stephenbe.

– Jó reggelt! – köszön rám, én viszont elhagyom a szavakat a látványától. Nem azért nem reagált a hívásra, mert aludt, hanem mert a zuhany alatt állt, és még azóta is csak nadrágot vett magára. – Mindjárt kész vagyok – teszi hozzá, aztán vidáman elmosolyodik a reakciómat látva. Fogalmam sincs, mi ütött belém, ezerszer láttam már félmeztelenül.

– Oké.

– Felöltözzek? – kérdezi, és egy fél lépéssel közelebb lép, én meg elkapom a tekintetemet.

– Ha edzeni akarunk menni, nem ártana – felelem, mire felnevet.

– És oda akarunk?

– Tessék?

Elkövetem azt a hibát, hogy végigmérem. A pillantásom megállapodik a felsőtestén, és csak nagyon lassan nézek a szemébe.

– A napi testmozgáshoz nem muszáj elérni a teremig.

Nem mozdul, rám bízza a döntést, én viszont hezitálva ácsorgok egy helyben. Egyfelől átkozottul csábító az ajánlat, másrészt pedig pont afelé hajlok, ami elől menekülni akarok. Ha harmadszor is elcsábulok, nem lesz megállás...

– Menjünk – suttogom kiszáradt szájjal, nem túl határozottan.

– Biztos, Matty?

Szinte búgja a szavakat, én meg sutba dobom a maradék józanságomat, és áthidalom a köztünk lévő kevés távolságot. Vár, kihívóan bámul rám, de nem tesz semmit, nekem kell lépnem. Csakhogy nem kéne, nagyon nem...

Megcsókolom, és abban a másodpercben, hogy a szám az övéhez ér, már nem ereszt. A kezemet a mellkasára simítom, élvezem a bőre tapintását, Stephen közben a pólómat gyűri egyre feljebb, és én végleg feladom a küzdelmet. Nem érdekel, semmi sem érdekel...

Tudja, mire vágyom, és ezúttal hezitálás nélkül megadja. Nem értem, miért nem bírok ellenállni neki, hiszen nem nyomul igazán, én gyengülök el csupán már a lehetőségtől. Hagyom, hogy felégessen, és utána csak a hamu maradjon a lelkemben...

Zihálva bámulom a plafont, közben nagyon igyekszem nem gondolkodni. Stephen fölém hajol, újra csókol, nem enged ki a bűvköréből, én pedig legyőzötten ölelem át a nyakát és csókolom vissza.

– Mi a fenét művelünk? – suttogom, amikor elszakad tőlem. Elmosolyodik.

– Ne tegyél fel kérdéseket, sőt válaszokat se keress – feleli, aztán újra a számon a szája, és én annyira meg akarom fogadni a tanácsát, de nem megy.