Akarsz Tőlem Valamit?

1.1K 29 0
                                    

Dylannel az ágyon ülünk,  mintha éppen esti mesére várnék.
Dylan sóhajt egy nagyot, majd össze szedi a gondolatait.
Kezét a térdemre helyezi, és simogatni kezd.
-Az egész akkor kezdődött amikor apám elhagyott, Elena miatt.
Apám ekkor nagyon össze veszett anyámmal, és persze Elena sem hagyta szó nélkül a dolgot.
Nagyon csúnya családi vitáik voltak, amibe persze én nem szólhattam bele hiszen még csak hét éves voltam.
Elena nagyon sokáig azon volt hogy el hozzon engem ide, de anyám ezt nem engedte.
Minden egyes nap Elena írt nekem egy levelet, ide akart engem csábítani.
Teljesen tönkre mentem, anyámmal féltünk hogy esetleg Elena be jelent minket valahova és hogy ez által engem apámhoz költöztetnek.
Minden egyes napunk rettegésből állt. - Dylan ekkor sóhajtott egy nagyot, keze meg feszült a térdemen.
-Meg ismerkedtem valakivel... Aki még jobban tönkre tette az életem... Egy lánnyal... Valamiért nagyon kedveltem ezt a lányt, mindent meg adtam neki, és ő ezt szépen ki is használta....Azóta nem igazán tudok meg bízni senkiben, azóta félek szeretni.. - Dylan el mesélt nekem mindent, figyeltem ahogy szemei könnybe lábadnak, ahogy teste remegni kezd.
Közelebb ültem hozzá, és szorosan magamhoz húztam.
-Drogozni kezdtem. - szólalt meg újra Dylan.
-Rongáltam, verekedtem...tönkre tettem még jobban az életemet, és ezzel másokét is.. - felelte.
-Az én életemet nem tetted tönkre. - szólaltam meg.
-Nem? Ugyan már... Bele vittelek minden rosszba, miattam kezdtél cigizni, miattam drogoztál, miattam rongáltál és miattam lógtál az iskolából... Sőt, most is miattam vagy itt. - felelte Dylan.
-De ez nekem egyáltalán nem baj. - feleltem.
-Rachel ne mondj ilyet kérlek.. Ez igen is nagy baj. - felelte.
-Dylan... - szólítottam meg és kezeimet az arca köré fontam.
-Én itt vagyok neked, és itt is leszek... Nem számít hogy miket tettünk, még bőven van időnk változtatni. - feleltem.
-A múlton már nem tudsz változtatni.. - felelte.
-De tanulhatunk belőle, a hibákat amiket együtt követtünk el.. Most rendbe hozhatjuk.. - feleltem.
-Nem tudok meg változni. - felelte.
-Még értem sem? - kérdeztem.
Dylan ekkor a derekamra helyezte a kezeit, simogatni kezdett s közben végig a szemembe nézett.
-Nem gondoltam volna hogy ennyit fogsz nekem jelenteni.. - szólalt meg halkan.
Mosolyogni kezdett... Olyan jól estek a szavai...
Még közelebb mentem hozzá és bele másztam az ölébe.
Ujjaimat végig vezettem a hajába, Dylan kezei pedig a derekamon pihentek.
Dylan egyre szorosabban kezdett húzni magához.
Ajkunk ismét össze ért.
Teljesen meg bolondít... Még mindig nem tudok rajta ki igazodni... Érzem rajta hogy szeret engem, mégse mondja ki. Lehet hogy Elenának igaza van? Ez még csak tényleg amolyan "ismerkedés"?
Meg értem Dylant, hogy nehezen tud meg bízni másokban, és hogy fél szeretni.
Nem tudom meddig fogjuk ezt még húzni, hogy  meddig fog tartani ez a "barátság extrákkal" dolog.
Akarom őt... És érzem azt hogy ő is engem..
Mégsem vagyunk egy pár...

Dylan mellkasán fekszem, ő pedig a hajamat simogatja.
Hallom a szív dobogását, a levegővételét.
-Kérdezhetek valamit? - fordultam Dylan felé.
Dylan le nézett rám.
-Érzel valamit irántam? - kérdeztem halkan.
-Rachel.. Ez nálam bonyolultan működik.. - felelte.
-Hogy érted? - kérdeztem.
Dylan sóhajtott egy nagyot.
-Persze hogy érzek irántad valamit.. - felelte.
-És akarsz is tőlem valamit? - kérdeztem.
-Még nem állok erre készen... - motyogta.
-Akkor miért csinálod ezt az egészet? Úgy értem... Miért viselkedsz így velem? - kérdeztem.
-Kedvellek... Nagyon... De nekem még kell egy kis idő ahhoz hogy bele fogjak egy kapcsolatba...-felelte.
Nem szóltam semmit, kissé fájtak a szavai..
Szó nélkül fel ültem az ágyon, és ki sétáltam a szobából.
Hallottam ahogy Dylan még sóhajt egy nagyot.
Nem fordultam már vissza, egyenes a lépcső felé vettem az irányt.
Le sétáltam a konyhába, Elena és Dylan apukája éppen a nappaliban tevékenykedtek.
Elena éppen a növényeket locsolta, míg Dylan apukája egy újságot olvasott.
Nem szóltam hozzájuk, oda sétáltam a hűtőhöz és ki vettem egy üdítőt.
Ki sétáltam a teraszra, és ott helyet foglaltam az egyik napozó ágyon.
Teljesen el merültem a gondolataimban.
Ekkor hallottam ahogy valaki oda sétál mellém és le ül a másik napozó ágyra.
-Valami baj van? - kérdezte a kedves női hang.
Elenára pillantottam, aggodalommal a szemeiben nézett rám.
Meg ráztam a fejem, most inkább nem akarok senkivel sem beszélgetni.
-Beszéltél Dylannel?. -kérdezte.
Bólintottam egyet és az üdítőmet kezdtem bámulni.
Elena sóhajtott egy nagyot.
-Ne rontsátok el ezzel ezt a kis vakációt.- felelte.
Egyszerűen nem bírom magamban tartani.... Beszélnem kell vele erről...
-Miért akartad Dylant ide hozni? Amikor még kicsi volt? - kérdeztem halkan.
Elena arca hirtelen meg dermedt.
Egy hang sem jött ki a torkán.
A földet kezdte bámulni és sóhajtott egy nagyot.
-Nekem nem lehetett gyermekem... - szólalt meg Elena halkan.
-Mindig is akartam egy kis fiút.. - folytatta.
-És akkor ez a megoldás? Hogy el veszed másét? - kérdeztem.
-Ne így fogd fel... Dylan anyukája nem tudott mindent meg adni Dylannek, én pedig igen... Dylannek sokkal szebb jövője lett volna ha velünk jött volna. - felelte.
-Ez akkor sem szép dolog, nem kell le nézni azt aki szegényebb, nem mindenki élhet puccos házban, nem mindenki ehet puccos ételt mint ti. - feleltem.
-Ebben igazad van... - felelte halkan.
-Tönkre tettétek Dylant, ezt ti is tudjátok nagyon jól. - feleltem.
-Nem ez volt a célunk nekem el hiheted, meg bántam amit tettem. - felelte.
-Rachel. - szólalt meg valaki a hátunk mögött.
Dylan volt az...
Kérdőn néztem rá.
-Gyere. - felelte.
Szó nélkül fel álltam és magára hagytam Elenát.
Dylan el vezetett egészen a bejárati ajtóig és a cipőjét kezdte magára venni, követtem a példáját.
-Hová megyünk? - kérdeztem halkan.
-Csak el innen. - felelte és már nyitotta is az ajtót.

Hosszú percek óta csak sétálunk, még mi sem tudjuk hogy hová.
-Nem akarsz mondani valamit? - törtem meg a csendet.
-Miért beszélgettél vele? - kérdezte.
-Én nem akartam bajt. - feleltem.
Dylan ekkor meg állt és felém fordult.
-Nem tettél semmi rosszat.. - felelte.
-Sajnálom.. Ki adtam magamból mindent.. - feleltem és éreztem ahogy szemeimben könnyek gyűlnek össze.
Dylan közelebb lépett és szorosan magához húzott.
Hajamat kezdte simogatni.
-Amit te most tettél.... Azt én tíz évig nem mertem meg tenni.. - felelte.
Sírtam, de mégis nevettem egyet megkönnyebbülten.
Arcomat bele fúrtam Dylan mellkasába, annyira jól esett a közelsége...
-Köszönöm.. - szólalt meg Dylan.
-Mégis mit? - kérdeztem.
-Hogy velem vagy. - felelte Dylan és lágyan megcsókolta a homlokomat.


A RosszfiúDonde viven las historias. Descúbrelo ahora