A Rosszfiú

Mi Van Köztünk ?

Pár óra múlva haza értünk, Dylannel a repülő út alatt nem igazán beszéltünk egymással.
Éppen az utcámban sétálunk, csendben, szorosan egymás mellett.
Még mindig nem tudom mit is mondhatnék neki, csak meredten bámulom magam előtt az utat s közben hallgatom bőröndöm kerekeinek csikorgó hangját.
Már látom a házunkat, pár lépés választ el a bejárati ajtótól.
Dylannel mind a ketten megtorpantunk, egymásra nézünk.
Dylan szemeiben aggodalmat vélek felfedezni, ideje lenne mondanom valamit.
-Hát... Köszönöm ezt a pár napot.. - nyögtem ki.
-Én is köszönöm. - felelte Dylan mosolyogva.
Nem tudtam ellenállni a mosolyának, automatikusan vissza mosolyogtam rá.
-Holnap találkozunk? - kérdeztem.
-Azt hiszem.. Igen. - felelte.
Dylan mostanában furcsán viselkedik, nem tudom mi lehet ennek az oka, vajon én tehettem valamit?
-Akkor.. Szia. - felelte Dylan meg sem várva a válaszomat, csak sarkon fordult és el indult a hosszú úton.
Pár percig még ott álltam a házunk előtt s közben figyeltem Dylan távolodó alakját.
-Végre!. - szólalt fel valaki a hátam mögött, hátra kaptam a fejem és megpillantottam anyát.
Anya széttárt kezekkel kezdett el rohanni felém.
El engedtem bőröndöm fogantyúját hogy anyát a karjaimba zárjam.
Ölelése szoros, érzelmes, anya teste remeg mint a nyárfa levél.
-Annyira hiányoztál kicsim. - szólalt fel anya keserves hangon mikor még mindig szorosan ölelt magához.
-Te is nekem.. - motyogtam.
-Gyere! Egyél valamit. - szólalt meg ismét anya és kezemet megragadva húzott be egészen a konyháig.
Bőröndömet gondosan le támasztottam a fal mellé és figyelni kezdtem ahogy anya tevékenykedni kezd a konyhába.
-Nem ülsz le? - kérdezte anya mosolyogva miközben egy nagy tányért kezdett megpakolni meleg étellel.
Mosolyogva bólintottam egyet és helyet foglaltam a szokásos székemben.
Anya még csak nem is ideges? Amikor el jöttem itthonról tombolt az idegtől..
Teljesen másra számítottam azt hittem, hogy majd kapok egy alapos fejmosást. De nem.
-Minden rendben? - kérdezte anya mosolyogva miközben le helyezte elém a tányért.
-Persze.. Kicsit elgondolkoztam.. - feleltem s megráztam a fejem, most minden gondolatot ki kell vernem a fejemből. Most anyára kell koncentrálnom.
-Mesélj. - ült le velem szembe anya.
-Öhm.. - nem tudtam mit is kéne mondanom.
-Nem úgy volt hogy két hétig leszel távol? - kérdezte anya.
-Változott a terv.. - feleltem miközben egy falat ételt erőltettem be a számba.
-Biztos minden rendben? Furán viselkedsz.. - felelte anya és egy kicsit közelebb hajolt felém.
Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet a fejemmel.
Végig a tányéromat figyelem, egyszerűen nem tudok anya szemébe nézni ezek után.
-Kicsim.. - szólalt meg ismét anya s kezét az én kezemre helyezte.
Keze jéghideg, remeg... Vissza emlékeztem hogy pár nappal ezelőtt miket vágtam anya fejéhez.
Hogy tehettem ezt vele?
Nem bírok nyelni, a torkom össze szűkült, már az én testem is remeg.
Hirtelen ki tört belőlem minden, zokogni kezdtem.
Anya fel pattant a székéből és oda sietett hozzám.
Szorosan magához ölelt, minél jobban szorított annál hangosabban kezdtem sírni.
-Mesélj el nekem mindent... - motyogta anya halkan.
Szipogni kezdtem, a könnyeim annyiba maradtak.
Fel néztem anyára.. Anya arca tele van aggodalommal, arcomat kezdte fürkészni mintha megpróbálna bele látni az elmémbe.
Pulcsim ujjával le töröltem a könnyeimet, még szipogtam egyet kettőt majd bólintottam egy nagyot.

El meséltem anyának mindent, vagyis... Majdnem mindent.
Természetesen nem mondtam el neki hogy Dylannel van valami köztünk, se azt hogy Dylan nagyon csúnyán össze veszett az apjával.
Próbáltam inkább most a pozitív dolgokra összpontosítani.
El meséltem neki a város nézést, a fürdőzést, a sok vásárlást és így tovább..
Anya türelmesen, mosolyogva hallgatta végig a mondandóm.
-Azt hiszem... Ennyi.. - feleltem mikor befejeztem a mesémet.
-Ez mind nagyon szuper de.. akkor mégis miért sírsz? - kérdezte anya.
Ezt nem gondoltam át...
Muszáj lesz valamit kitalálnom.
-Csak... Örülök hogy végre itthon vagyok. - feleltem mosolyogva.
-Jajj kicsim.. - felelte anya és ismét magához húzott.
-Annyira hiányoztál anya..

Be sötétedett, már a lefekvéshez készülök.
Éppen az ágyamban fekszem, anya már el ment lefeküdni.
Telefonomat kezdtem nyomkodni, még mindig elég zavart vagyok.
Rezzent egyet a telefonom, Esthertől kaptam egy üzenetet.
~Szia csajszi! Milyen volt a kiruccanás? ~
Ahogy elolvastam Esther üzenetét összeszorult a gyomrom, de most nem Dylan miatt, hanem mert én senkinek nem mondtam el hogy elutazom.
Kezeim remegni kezdtek, nehezen vettem a levegőt, vajon Dylan mesélte el neki? Ki más...
Telefonomat kezdtem szorongatni s közben Esther üzenetét figyeltem.
Mit írhatnék neki? Kérdezzem meg tőle hogy honnan tud erről?
Nem...
Le dobtam a telefonomat az ágyra, inkább nem írok vissza neki.
Hátamon feküdve vizslatni kezdtem a plafont, ideges vagyok a holnap miatt...
Miért viselkedik így velem Dylan? Egyszerűen nem értem.. Van az a pillanat amikor úgy érzem szeret engem és akar tőlem valamit, de van amikor eltaszít magától.
Össze vagyok zavarodva...