Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

11. rész - Csillagok a koncerten

   Nem a legjobb napokat tudhatjuk magunk mögött. A magazin címlapsztorijának és a cikk tartalmának a megbeszélése azóta sem következett be. Tom jégcsapként viselkedett velem majdnem teljes két héten keresztül, már ha egyáltalán találkoztunk. Eléggé úgy tűnt, hogy direkt kerül, mert maximum este az ágyban váltottunk néhány mondatot, azon kívül minden reggel korán bement dolgozni, majd késő este ért haza. Azt nem lehet mondani, hogy nem próbálkoztam. Eleinte igyekeztem elmagyarázni mindent, ami volt köztünk Damianoval. Aztán azt is megmutattam neki, hogy megírtam üzenetben a férfinak; redukáljuk le a találkozásaink számát. Pont annyira érdekelte, mint a magyarázatom, azaz semennyire. Esténként az első napokban hozzábújtam, gyengéden simogattam, remélve, az majd megtöri a jeget és a békülős szexet választja. A harmadik próbálkozás után feladtam, negyedik este én magam fordítottam hátat neki. Nehéz volt az elalvás minden este, főként az utóbbi két napban. Valami oknál fogva újabb munkaügyben kellett Londonba utaznia, amiről csak az utazást megelőző este tájékoztatott. Ezen a ponton már nem törődtem vele, csak legyintettem. Csináljon csak amit akar, de persze bennem hagyta a rossz érzéseket és gondolatokat, melyek elkísértek álmomban is.
   Minden nap arra ébredtem, hogy a közösségi platformokon először csak több tíz, majd több száz, végül több ezer követővel bővültem. Eleinte nem zavart, gondoltam majd leállnak annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mi van a háttérben. Ha az újságban megjelenő fotók nem bizonyultak volna túlzásnak, a rajongókkal készített képek is bejárták az internetet, aztán terjedni kezdett néhány olyan pletyka, amibe nem akartam beleolvasni, mégsem bírtam ki.
   Damiano írt egy dalt Stardust címmel. A rajongók szerint évek találgatása után végre rájöttek, ki az emlegetett múzsája, összeállt a kép. Olyan kommentekbe futottam bele, amelyekkel csak tudat alatt voltam hajlandó egyetérteni. "Elég csak rájuk nézni, úgy néznek egymásra, ahogy csak két összekötött lélek képes." Nem tűnt fel egészen addig, amíg nem láttam ezeket a képeket, hogy a tekintetünk tökéletesen tükrözi az érzéseinket. Damiano szemeiben láttam a szeretetet és a csalódottságot egyaránt, sajátomban az elnyomott vágyakozást. Hosszú percekig, ha nem egy órán át néztem az arcát a megörökített emlékeken. Később, miután az összes posztot végignéztem, a dalt is meghallgattam.

   Az érzések azóta is kavarognak bennem, néha azon kapom magam, hogy a dalt dúdolom és rázkódni kezdenek a vállaim. Ilyenkor fel kell szívnom magam, csinálom a légzőgyakorlatokat, majd kitörlöm a szememből a könnyeket. Félek a ma estétől, két hét elteltével újra találkozni fogunk, méghozzá a koncertjükön. Minden egyes fellépésüket imádtam, akkor is, ha azt csak a távolból figyeltem, nem az első sorból tomboltam végig. Az a dal...korábban sosem hallottam, de érthető, nem koncertre való, sokkal inkább egy életszakasz sötét napjaira, amikor az ember a legmélyebb gödörben érzi magát. Tökéletesen illik a szöveg ahhoz az időszakhoz, amikor elváltak útjaink. Most hasonlóan érzek, de fordítva. A londoni vitánkat követően én voltam az, aki próbálta felkeresni. A legutóbb írt üzenetem óta Damianotól érkezett legalább ötven üzenet és nagyjából ugyanannyi elutasított hívás.
   Már akkor látom, hogy ennek a híre bejárta a társaságot, amikor megérkezem a helyszínre, ahol Valentina és Tito gyilkos pillantásokkal méregetnek. A bejárattól néhány méterre dohányoznak, gondolom arra várva, mikor kaphatnak el a hajamnál fogva és kezdhetnek bele a "mi megmondtuk" szövegbe. Próbálom felvenni a pókerarcot és mosolyt erőltetve arcomra lépek hozzájuk.
   - Te komolyan üzenetben dobtad az egyik legjobb barátodat? - áll belém Tito köszönés helyett.
   - Amikor azt mondtam, válassz, nem úgy gondoltam, hogy így vess véget annak, ami köztetek van. Legyen az bármi - folytatja Tina, mintha csak előre eljátszották volna.
   Sűrűn pislogok, a hátam mögött vaku villan. Oda fordulok egy pillanatra, de túl sok rajongó gyűlt össze már a kordonok mögött ahhoz, hogy én itt bármit is ki tudjak nyögni. Idegesen jöttem ide, ezen pedig még dob a sok rajongó telefonjának kamerája, na meg a barátaim megvetése.
   - Menjünk be, ezt nem itt kellene megbeszélnünk - visszafogom a hangom, szinte könyörögve nézek rájuk.
   Szinte egyszerre nyomják el a cigijüket, aztán karjukra fognak. Mindhármunkat ismernek, azt viszont nem értem, minket miért szólongatnak, vagy akarnak megállítani pár közös fotóra. Kedves mosollyal intünk nekik, de nem állunk meg, egyből bemegyünk a staff-belépőkártyánkkal.