Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

24. rész - Üdv itthon, szerelmem

   Az utolsó néhány nap kínzó lassúsággal telt, mintha minden óra duplájára nőtt volna. Más esetben ez hasznos lenne, de nem akkor, amikor úgy várom a hétvégét, mint kisgyermek a karácsonyt. Az oka pedig egyszerű, ma délután érkeznek haza a barátaim a turnéjukról. Mindannyiukra kíváncsi vagyok, legfőképpen azonban az énekes érdekel. Ki más? Hiszen erre a napra várunk mindketten attól a perctől fogva, hogy elbúcsúztunk a költözés másnapján.

   Ha ragaszkodtunk volna az eredeti tervhez, most nagy bulira készülnénk éppen, de már tegnap lemondták fáradtságra hivatkozva, ami ebben a helyzetben teljesen érthető. Én pedig nem bánom, így legalább az első estét kettesben tölthetjük Damianoval.
   Habár nem vagyok túlzottan házias, természetes, hogy kitaláltam, mit fogok főzni neki. Délelőtt elintéztem a bevásárlást, most pedig folyamatosan az órára pillantva sürgök-forgok a konyhában, hogy az a lasagne ne legyen se túl korán, se túl későn kész, valamint a pohárkrémek is elég időt töltsenek a hűtőben. Nem nagy feladat ugyan, az izgalomtól mégis annyit bénázok, mint egy hét alatt szoktam. Ami leeshet, az le is fog alapon a fél konyha a padlón hever, harmadjára verem a fejem a nyitva felejtett szekrényajtóba és Jagger is úgy érzi, neki pont most kell a lábamnak dörgölőznie. Ennek köszönhetően majdnem elesek benne, csak a pult tart meg. Egy idő után már nem abban reménykedek, hogy minden tökéletes lesz, hanem abban, hogy túlélem a főzést és várakozást.
   A tésztát a sütőbe rakom, az édességeket a hűtőbe, én pedig az emeletre rohanok letusolni, ugyanis ez a nap már rendesen leizzasztott. Amikor a tegnap frissen mosott hajamra is vizet engedek, rájövök, talán kissé túlzásba viszem. Nem az első randira készülök éppen, de az érzés ugyanaz. Nagy sóhajjal igyekszem elhessegetni a gondolatokat arról, milyen lesz, mikor hazaér, meg azokat is, amelyek az utolsó együtt töltött éjszakánkra emlékeztetnek. Még mindig érzem érintéseit a bőrömön.

   Mire letusolok és megszárítom a hajam, a lasagne is elkészül, a házban finom illatok terjengenek. A pulton hagyott telefonom kijelzőjén Damiano neve villan fel, azt üzeni, leszállt a gépük és úton van haza. Nagyot dobban a szívem, a gyomrom mintha bukfencezne egyet a hasamban. Visszamegyek az emeletre, ahol a gardróbjában már kisajátítottam egy részt és felveszek egy kényelmes, virágmintás, piros nyáriruhát. A hajam kócos, kicsit hosszabb, mint szokott lenni, ezt a fejem tetején félig-meddig összekötöm. Abban a pillanatban, ahogy meghallom leparkolni a ház előtt a taxit, már rohanok is le, hogy kitárjam előtte az ajtót.
   Az a mosoly, ami megjelenik az arcán, mikor meglát, kárpótol minden nélküle töltött időért. Az ajtóban állva várom, hogy bezárja maga mögött a kaput és hozzám sétáljon. Már a lépcsőn ledobja a táskáit, kitárja két kezét, én pedig a nyakába ugrok. Damiano kezei a fenekem alá csúsznak, az ölébe emel. Lábaimmal szorosan ölelem a derekát, mindketten nagyot sóhajtunk.
   - Nagyon hiányoztál - motyogom a nyakába.
   - Te is nekem, szivi. Hosszú volt ez a három hét - duruzsolja a fülembe azon a fáradt, rekedtes hangján, amitől ezer lány szíve ki akar ugrani a helyéről.
   Belép velem a folyosóra és lerak, majd visszalép a táskáiért. Mindketten tudjuk, hogy ezzel az öleléssel is megkockáztattuk azt, hogy elterjedjen a híre néhány profin bújócskázó paparazzi miatt, ezért becsukja az ajtót, de még a kulcsot is ráfordítja a zárra, mielőtt újra magához húzna.
   - Hol is tartottunk? - kérdezi mosolyogva, miközben lassan közelebb hajol.
   Ajkaink a következő pillanatban egymásra találnak, gyengéden, de határozottan csókol. Érzem ebben mindazt a hiányt és vágyakozást, amellyel én is küzdöttem az elmúlt hetekben. Kezei a derekamon pihennek, én a mellkasát simogatom oda-vissza. Percek is eltelnek így, mintha az idő megállt volna. Ezt az idilli pillanatot gyomrának korgása szakítja meg, mire mindketten felnevetünk.
   - Ne haragudj. Érzem a finom illatokat és reggel óta nem ettem - próbálja kimagyarázni magát, szája szegletében eközben mosoly húzódik.
   - Lesz időnk még egymásra - ingatom meg a fejem, hisz ezért teljesen felesleges bocsánatot kérnie. - Gyere, meg van terítve, forró a vacsora.
   Ott hagy mindent az előszobában, majd a pulcsiját is ledobja valahol félúton. Amíg én szedek a tányérunkba, ő lemossa magáról a repülőutat. Végig rajta tartom a szemem, egyszerűen iszom magamba a látványát. Zenét kapcsol amolyan romantikus háttérzajnak, aztán végre enni kezdünk. Csendben tesszük ezt, épp csak megdicséri a főztöm - ami mellesleg kivételesen nagyon finomra sikerült -, de a fejének szüksége van a nyugalomra.