Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

17. rész - Napfelkelte gyönyörei (+18)

   Nem reggel, hanem már hajnalban felébredek. Egyik oldalamról a másikra forgolódtam már egy ideje, ennek pedig semmi értelme. A táskámmal együtt osonok ki a sátorból. Tom mélyen alszik, őt ezzel nem ébresztem fel. Annyira korán van még, hogy mindenhol csend honol, csak a fákon lakó madarak csiripelnek. Ahogy kiérek a fák közül, szembesülök a ténnyel, hogy éppen elcsíptem a napfelkeltét a tó felől. Tátott szájjal nézem a gyönyörű tájat, ami a szemem elé tárul. A színes égbolton bárányfelhők úsznak lustán, pont, ahogy az én lábaim megindulnak a part felé. Ott azonban hamar eltereli a figyelmem a látványról valami sokkal szebb, amitől a szívemet mintha citromfacsaróba dobták volna. A tetovált hát és a kissé kócos, félhosszú haj egyszerre jelent megnyugvást, és felidézve az éjszakai hangokat, nyugtalanságot.
   Lassan sétálok közelebb hozzá. Láthatóan el van merülve a gondolataiban, ezért megköszörülöm a torkom, nem szeretném megijeszteni. Fáradt, barna tekintetét rám emeli, ajkai mosolyra húzódnak, de ez a mosoly nem igazán őszinte. Ledobom mellé a táskám és mielőtt egyáltalán üdvözölnénk egymást, kibújok a pizsamámból. A homokban landol az egyszerű pamut szett, én pedig egy bugyiban és topban kezdek hátrálni a víz felé.
   Érti a célzást, szavak nélkül is képesek vagyunk kommunikálni. Kis görbülettel a szája szegletében tolja fel magát. Egyetlen könnyed mozdulattal letolja csípőjéről a bő melegítőnadrágot. Hosszú léptekkel iramodik meg utánam, én pedig futni kezdek. Mint két gyerek, egymás kezét elkapva, nevetve gázolunk bele a vízbe, megfeledkezve mindenről, ami körülvesz minket és ami miatt az arcunk olyasmiket tükröz, amit egy boldog hétvégén nem lenne szabad.

   - Szép reggelünk van, igaz? - szólal meg nyakig a vízben.
   - Gyönyörű. Általában lemaradok a napfelkeltéről, de ez...ezért megérné minden reggel hajnalban kelni - mosolyogva nézek az égbolt irányába miközben beszélek.
   - Mondjuk én kettőnkre gondoltam, de persze, az is szép - nevet fel.
   Nevetése annyira jól esik a lelkemnek, hogy abba beleborzongok. Széles mosollyal, pár másodpercig, de talán fél percig is szótlanul nézem őt és a szemeit, melyek ebben a fényben mintha más színben pompáznának.
   - Te sem tudtál aludni? - kérdezem kíváncsian. - Pedig azt hittem, eléggé elfáradtatok...
   Damiano tekintete elsötétedik. Elfordítja a fejét, mert annak ellenére, hogy próbáltam viccelődös hangnemet megütni, ő pontosan tudja, hogy ez számonkérő volt inkább. Lebukik a víz alá, én pedig az ajkamba harapok és gondolatban elhordom magam mindennek.
   Azt hinném, legközelebb a parton bukkan fel, ehelyett kezei a derekamra fonódnak és a hátam mögött emelkedik a víz felszínére. Félkézzel hátrasimítja vizes tincseit, kitörli arcából a vizet, majd visszarakja a kezét a hasamra. Nyelek egy nagyot, az ölelése túlságosan kényelmes és túl sok érzést vált ki belőlem. Állát a vállamra rakja, lehelete simogatja nedves bőrömet. Megborzongok, egész testemen végigfut a libabőr.
   - Eldöntöd végre, mit akarsz? Mert én téged. Mindent eldobnék érted, ha végre elfogadnád... - alig hallhatóan beszél, hangját elnyomja a hullámzó víz moraja, mégis érezhető minden egyes szó súlya.
   A szívem kihagy egy ütemet, a gyomrom görcsbe rándul. Ezt korábban még sosem mondta. Igaz, az érzéseinkről aligha beszélgettünk úgy, mint olyasmi, aminek helye lenne az életünkben. Meglepetésként ér, hogy így gondolja. Hogy engem akar. Engem, miközben mindkettőnknek a párja a sátorban alszik abban a tudatban, hogy minden a legnagyobb rendben.
   Nekem még időre lenne szükségem. A tegnap este történtek után elképzelni sem tudom, hogyan tovább. Azonban ahogy Damiano átölel, minket körbevesz a víz és a rózsaszín égbolt, nem tudom nem elképzelni mellette az életet. Percekig csak ringatózunk így a tóban, miközben a gondolataim otthon járnak. Az ő házában. Az ő macskájával. Abban az ágyban, ahol először mondtuk ki egymásnak hosszú idő után, hogy szeretjük egymást.
   - Damiano - ejtem ki a nevét halkan -, én...
   Mivel nem jönnek a szavak a számra, megfordulok ölelésében. Átkarolom a nyakát, pár pillanatra teljesen elveszek kíváncsi tekintetében. Látom benne, hogy alig várja, mondjak valamit. Bármit, csak ne utasítsam el. Remény csillan a szemeiben, de én nem tudok mit mondani. Még nem.
   Helyette ajkaihoz hajolok és lassan lehunyom a szemeimet. Kivárok, nem sietem el, gyengéden csókolom meg, ő pedig azonnal szorosabban ölel magához. Beljebb sétál velem a vízben, ahol már csak a vállunk van kint a vízből. Ekkor már a dereka köré fonom lábaimat, elveszünk a csókban. Nyelvünk hegyei lustán simogatják egymást, orrunkat egymáséhoz érintjük többször. Meg sem fordul a fejemben, hogy ezzel most valami rosszat teszünk és miközben azért vagyok kiakadva, mert a vőlegényem engem megcsalt, Damiano ugyanezt teszi Jessicával, aki semmit sem sejt.
   - Ez azt jelenti, hogy te is így érzel? - kérdezi a nyakamba hajolva.
   Újból hallgatok csupán, ujjamat a hajába fúrom, összevizezem tincseit. Épp annyira húzódom hátra, hogy az arcát lássam, valamint a szemébe tudjak nézni. Mutatóujjammal körberajzolom éles vonásait, s elmosolyodom. Az ő arcán tükröződik vissza, szája sarka felfelé görbül.
   - Azt hittem, vele nyugodtabb életem lesz, mert mindig a legjobb arcát mutatta, tudod? Milyen ironikus, hogy épp akkor kapom rajta, amikor én is mással vagyok... - lesütöm a tekintetem néhány pillanatra, majd újra a szemébe nézek.
   - Eszedbe sem jutott, hogy azért válassz engem, mert velem akarsz lenni? - hallani a hangján, hogy sértve érzi magát.
   - Dehogynem - vágom rá gondolkodás nélkül a választ. - De mindent összevetve, vele sosem voltak bizonytalan pillanataim. Te is így döntöttél volna, nem?
   Az arcomat fürkészi egy ideig, többször szólásra nyitja a száját. Elréved egy időre a napfelkeltébe.
   - Kérlek, ne maradj vele, Leg. Ha nem is sajátíthatlak ki, nem nézem végig, ahogy egy ilyen férfihez hozzámész.
   Megsimogatja az arcom, miközben ezt határozottan a tudtomra adja. Úgy érzem, neki nem kell megfelelnem és azóta, hogy elmondtuk egymásnak az érzéseinket, az összes fal lehullott. Nincsenek korlátok, nincs elrejtett féltékenykedés, csak az elnyomhatatlan szerelmünk egymás iránt.