Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

20. rész - Szerencsenap

    A délutánt még együtt töltjük itt, végül egy nagy sétával kísérem haza őket, ezen az úton viszont olyasvalamibe botlok, ami még ezen a napon is jobb kedvre derít. A házra, ahol régen laktam, nagy táblára feliratozták, hogy "lakások kiadók". Felcsillan a szemem, hisz ez nem lehet véletlen. Azonnal előveszem a telefonom és tárcsázom a hirdetésen álló telefonszámot, remélve, hogy még nincs olyan késő a híváshoz.
   Hihetetlen mázlistának érzem magam, amiért a férfi azt mondja, a környéken jár, úgyhogy ha van időm, megvárhatom és megmutatja a kiadó lakásokat. Természetesen igent mondok, addig leülök a ház előtti padon, s intézek pár üzenetet. Igaz, több, mint fél óra eltelik, mire megérkezik, de még az sem olyan vészes, hisz van miért várnom.
   Egy öltönyös, középkorú férfi jelenik meg a kerítés túloldalán. Már messziről kiszúrjuk egymást, felállok és mosolyogva üdvözlöm. Normálisnak tűnik így első pillantásra, még abban a rosszul felrakott parókában is.
   - Üdv! Francisco Ricci, örvendek - nyújtja a kezét udvariasan. - Elnézést, hogy megvárattam, a gyerekeket kellett fuvaroznom. Tinédzserek...
   - Allegra Harris, részemről az öröm - mosolygok rá kedvesen és megrázom a kezét. - Ugyan, reményeim szerint megérte várnom.
   - Van konkrét lakás, amelyik érdekli? - kérdez vissza, miközben belépünk az épületbe.
   - Igen, igazság szerint itt éltem egy évig és imádtam, most pedig éppen új helyet keresek. Az sem baj, ha egy másik lenne szabad, valószínűleg azt is kivenném - megvonom a vállam.
   Jelen pillanatban mindegy nekem, melyik lenne szabad, én boldog lennék vele.
   - Az első emeleti kettes és a harmadikon a hetes lakás áll üresen - kíváncsian fordul felém, gondolom várja a reakciót, valamelyik ismerős-e.
   - Meg se álljunk a harmadikig - halkan felnevetek miután kimondom.
   Megkönnyebbült sóhajjal lépek be a liftbe és én magam nyomom meg a gombot. Az ismerős tapéta mellett az illatok is úgy hatnak az agyamra, mintha hazatértem volna.

   Izgatottan lépek ki a liftből, a hetes lakás felé veszem az irányt. Ez volt az a hely, ahol eltöltöttem azt az egy évet, ahol Damianoval először kerültünk közelebb egymáshoz. Borzongás fut végig rajtam, mikor belépünk a lakásba. Végighúzom ujjaimat a jól ismert előszobaszekrényen, a lakás illata már megváltozott, de még mindig vélek felfedezni benne némi ismerőset. Francisco beszél a tudnivalókról, elmondja a részleteket, a fizetési opciókat és a többit, de engem ezek nem igazán érdekelnek.
   - Szeretném kivenni - szakítom félbe. - Sőt! Inkább az adásvételi szerződést szeretném kérni, egy összegben fizetek.
   Látom a pillanatnyi meglepetést az arcán, mert nem kell tukmálnia és megerőltetnie magát ahhoz, hogy eladja nekem. Végigmegyek a helyiségeken, amíg ő a naptárát bújja. Megbeszéljük a végén, hogy a holnapi napon aláírjuk a papírokat és már meg is kapom a kulcsot, aztán szabadon rendezkedhetek és költözhetek. A búcsú után madarat lehetne velem fogatni, annyira boldog vagyok. Hiszem, hogy ennek így kellett lennie és minden rossz, ami történt, annak oka volt.

   Visszafelé, mivel besötétedett, már taxival megyek. Rá kell jönnöm, hogy tudat alatt is ugyanazon a környéken maradtam, ahonnan elindultam. Autóval mindössze három percre van Damiano háza a leendő lakásomtól, ami még gyalog sem egy nagy távolság.
   Még be sem lépek az ajtón, Jagger már nyávogással fogad amolyan számonkérő hangon. Megetetem, majd egy zacskó ropi társaságában a nappaliban helyezkedek el és videóhívást indítok Damiano felé. Alig vártam, hogy halljam a hangját és elújságoljam neki a híreket. Izgatottan várom, de amikor nem veszi fel, csalódottan leteszem a telefont. Fogom a ropit meg a macskát és az emeletre megyek velük.
   - Ne edd meg a ropim, oké? - mutatóujjamat felmutatva magyarázok Jaggernek.
   Az éjjeliszekrényre teszem a nasit, míg a fürdőszobába vonulok letusolni. Összezárva magammal és a gondolataimmal sorra veszem a teendőimet, valamint kiötlöm, hogyan tovább. Kinek mit mondjak, Damianoval hogyan beszéljem meg, hogy az anyukája ne nézzen betörőnek, ha éppen jönne etetni a macskát és engem is itt talál. Nagy valószínűséggel a barátaim sejtenek már valamit, mert Tinától és Katie-től is kaptam egy-egy "Minden rendben mióta hazaértél?" üzenetet. Azt hiszem, majd a beköltözés után közlöm csak velük a híreket, az lesz a legegyszerűbb. Erre pedig remélem, már a héten lesz lehetőségem.

   A zuhanyt követően törölközőben fekszem el Damiano ágyán Jagger mellett, mert pont akkor szólal meg a telefonom, amikor belépek a szobába. Széles mosollyal az arcomon nyomom meg a zöld gombot.
   - Jó estét, szépségem - üdvözöl a túloldalról kissé fáradtan, de jókedvűen, láthatóan már pihenéshez készülve.
   - Szia, te rocksztár! Milyen volt az estéd? - kíváncsiskodok.
   - Nagyon jó volt, a közönség is odatette magát. Imádtam Valentina új alkotását, láttad a fotókat? Tök jó seggem volt abban a nadrágban - elégedetten vigyorog és nevet, miközben beszél.
   - Még nem, nem olyan régen értem én is csak haza, de mindjárt megnézem azt a jó seggedet. Úgyis hiányzik már.
   Nagyon furcsa ezt kimondani telefonon keresztül, korábban sosem voltunk ennyire nyíltak.
   - Hogyhogy? Jacopoék ilyen sokáig ott voltak? - ráncolja a szemöldökét.
   - Nem - rázom meg a fejem vigyorogva. - Hazakísértem őket és véletlenül belefutottam egy kiadó táblába... Kitalálod, hol? Inkább elmondom, abban az épületben, ahol laktam.
   - A virágos házban? Komolyan? Máris találtál lakást? - kicsit csalódottnak látom, de közben velem örül.
   - Méghozzá a régi lakásomat. Szóval tulaj lettem. Most nagy szerencsének érzem, hogy Tom vette a házat és nem volt benne részem... - sóhajtok egyet megkönnyebbülve.
   - Örülök neked, Leg. Azért remélem nem bánod, de reménykedek benne, hogy nem sokáig laksz majd abban az egérlyukban egyedül - szemtelen félmosoly húzódik ajka szegletébe.
   - Nem kell félned, nem rendezkedek annyira be, a holmim nagy része úgyis nálad lesz.
   Komolyan gondolom vele és jó érzés tudni, hogy ő is így vélekedik a kialakulóban levő kapcsolatunkról. Sajnálom, hogy messze van és nem tudtuk együtt megnézni a lakást, vagy hogy a költözésnél sem lesz ott. Vigasztal azonban a tudat, hogy nyár végétől már máshogy fognak alakulni a dolgok és azon leszek, hogy minél többször velük tartsak az utazásaikra, összekötve ezáltal a kellemest a hasznossal. Dolgozni úgy, hogy végig azt csinálom, amit szeretek, azokkal, akiket szeretek? Nem is kell ennél több.

   Miután letettük a telefont, valamint megnéztem a koncert képeit instán, pizsamába bújva még dolgozok egy keveset a holnapi anyagokon, bár nincs sok teendőm. A gondolataim egyébként is máshol járnak, még mindig tervezgetem a következő napokat és a hogyan továbbot. Éjfél is elmúlik, mire leteszem a laptopot és leoltom a világítást. Nagyjából ezzel egy időben rezzen meg a telefonom új üzenetet jelezve. Tom nevét látva a képernyőn összeszorul a gyomrom, majd nehezen ugyan, de elolvasom, mit ír.
Tom, 00:11
Csütörtökön reggel elutazom, vasárnap estére vidd el a cuccaidat!
   Nem számítok kedvességre, sem pedig udvariasságra, de öt évnyi együttlét után ennél azért valamivel kedvesebb hangvételű üzenetre számítottam volna. Nyelek egy nagyot, megpróbálom elengedni a tényt, hogy ez a férfi egy kicseszett nagy paraszt, helyette arra gondolok, legalább nem lesz kellemetlen, hogy ott van, amikor el akarom hozni a dolgaimat.
   Már nem írok a fiúknak, de holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy megkérjem Titot, Harryt és Jacopot, hogy segítsenek, hisz a gardróbnyi ruha és cipő mellett bútorokat is kell elhoznom abból a házból.
   Kicsit talán felszabadultabban hajtom álomra a fejem ebben a tudatban. Hamarosan mindennek vége, ami életemnek ezen szakaszában zajlott.