Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

19. rész - Az igazság fáj

   Kora reggel nehezen, de útjára engedem Damianot. Valahogy könnyebb így, hogy végre tudom, vissza fog jönni hozzám, ő pedig tudja, én várni fogok rá. Míg a kávémat iszom Jaggerrel az ölemben, kint üldögélve az erkélyen, az jár a fejemben, mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha már az elején bevallom, hogy máshogy érzek iránta? Ha nem csupán barátság lett volna extrákkal, hanem több is? Mi lett volna, ha nem vállalom el a munkát Londonban és visszajövök vele, folytattuk volna a macska-egér játékot, vagy képesek lettünk volna úgy viszonyulni egymáshoz, ahogy azt két ember teszi, akik szeretik egymást? Képesek lettünk volna őszinteségre? Ha igen, vajon meddig működött volna a kapcsolatunk? Most először érzem, hogy meg tudunk birkózni a feladattal, képesek leszünk megadni magunkat egymásnak és az érzéseinknek.
   Lassan kisüt a nap, én pedig elkezdem összeszedni magam. Belenézek a tükörbe és már nem látom a kéznyomot az arcomon, sem a nyakamon, a szemeim azonban karikásak. Elidőzöm a fürdőszobában, tudat alatt abban reménykedek, ezzel majd összeszedem a bátorságom és képes leszek visszamenni a házba. Az idő viszont sürget, a nyakamon a munkakezdés, ráadásul hétfő van, meeting-nap. Tízre be kell érnem, ezért nekilátok a sminkelésnek. Ma több világosításra van szükségem a szemeim alatt, a számra piros rúzst kenek és kicsit tovább kanyarítom a tusvonalam a szokásosnál. Megállapítom, hogy ideje lenne fodrászhoz is elmennem, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy időpontot foglaljak. Talán ideje lenne változtatni, visszanöveszteni a hosszát? Eljátszom a gondolattal, még a régi fotóimat is visszanézem, ahol még hosszú hajjal mosolygok a kamerába. Hiányoznak azok a gondtalan, fiatal felnőtt évek. Ha belegondolok, mennyi mindent csinálnék most másként, elfog a szorongás.
   Bezárom a galériát és helyette videochatet indítok. Jacopot hívom gondolkodás nélkül. Talán mert Tináékkal ellentétben nem próbálna meg csokival vidítani, és mert rá is tartozik. Tudnia kell róla, mi történt tegnap, valamint a hétvégén a háta mögött.
   - Jó reggelt, hercegnő - köszön mosolyogva a túloldalon. - Te Damianonál vagy? - felvonja a szemöldökét, még közelebb is hajol a telefonhoz, mintha azzal jobban látná, mi van a háttérben.
   - Jó reggelt! Igen. Hosszú sztori, de elmondom, ha ráérsz délután - halvány mosolyt varázsolok arcomra.
   - Benji ma velem lesz, ha nem gond neked, hogy ő is jön, akkor ráérek. Mondjuk ötkor? Baj van?
   Megrázom a fejem és egy pillanatra elgondolkodom.
   - Meghívlak titeket ebédre, ha korábban is megfelel - vetem fel az ötletemet, mert ha lehet, nem a gyerek füle hallatára mesélném el a történteket.
   - Megegyeztünk. Egyre ott leszünk. Hol is? - bólint, de kicsit zavartnak látom a tekintetét.
   - Az öcsédnél leszek. Majd...elmesélem - igyekszem lezárni ezzel a témát, amit nem telefonon szeretnék megvitatni.
   Bólint, majd elköszönünk és én is megyek a dolgomra.

   Szerencsém van, mert olyasmi nem maradt Tomnál, amire ma szükségem lenne az irodában. Az aktuális anyagok és a naptáram a laptopomon vannak elmentve. Sűrű hét elé nézünk, tele lesz munkával, de nem is bánom, hisz addig sem az élet nagy dolgain rágódom vagy éppenséggel azon, hogyan tovább.
   Az első, aki fogad az irodában, az Melissa. Ő tipikus példája annak, hogy az ember mennyire meg tud változni néhány év leforgása alatt. Az idegesítő gyakornokunkból az egyik legjobb és legtehetségesebb szerkesztőnk lett. Minden alkalommal kávéval vár anélkül, hogy kérném, ez pedig őszinte mosolyt csal az arcomra.
   Másfél órát töltünk az irodában, többet a szokásosnál, hisz hétvégén szabadságon voltam, nem néztem át a munkáikat. Minden nap rájövök, mennyire szeretem a munkám és arra is, hogy az utóbbi időben Tom mellett mennyire elhanyagoltam a kreatív részét. Könnyebb volt vele lenni, megvárni az estét otthon, aztán bekuckózni, vagy kinyitni egy üveg bort és belesüppedni az unalmas hétköznapokba utazás és szórakozás helyett, amiről korábban szólt az életem. Azt hittem, ez mind a felnőtté válás része, hogy felelős főszerkesztőként az én dolgom az, hogy mások munkáját felügyeljem, irányítsam a munkamenetet és átvegyem velük az ötleteiket. Napról napra ugyanaz ismétlődött, de miért? Hiányzik az igazi életem. Most érzem csak igazán, hogy úgy voltam kalitkába zárva, hogy arról nem is tudtam. Egyszerűen belenyugodtam, elfogadtam, hogy megváltozott minden.
   Talán ez az első nap, hogy igazi, vidám mosollyal lépek ki az iroda ajtaján, mert tudom, az én kezemben van az életem irányítása és soha többet nem hagyom, hogy a döntésképtelenség vagy más véleménye befolyásoljon. Utazni akarok, újra kinyílni és szabadon szeretni, kimondani, mit érzek. Egy új Legrát akarok.