Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

25. rész - Csajos délelőtt meglepetésekkel

   Nem pont így képzelem el az első közös reggelünket, úgy kelek ki az ágyból, mint akinek a hátát verik, de a barátokért mindent. Damiano úgy alszik, mint akit leütöttek, még arra sem moccan meg, hogy véletlenül leverem a telefonomat az éjjeliszekrényről. A lehető legcsendesebben osonok ki a szobából, előre összeszedek mindent, ami onnan kellhet, majd a fürdőszobába megyek. Kilenc óra van, ezért a reggelivel és kávéval nem is bajlódom, úgy tervezem, hogy úton Victoriához beugrom a pékségbe és veszek valamit.
   Épp csak egy szokásos nappali sminket teszek fel, amit a legkönnyebb lesz egy-két óra múlva lemosni. Már most azt várom, hogy hazajöjjek és visszabújjak mellé az ágyba. Az öltözékemet is így állítom össze, farmert és fehér inget veszek, amit betűrök, az ujját pedig felhajtom.
   Indulás előtt még megetetem Jaggert, a fent durmoló férfinak pedig cetlit hagyok a konyhapulton azzal, hogy "Vichez kellett mennem, ne haragudj. Sietek, szeretlek!". Rajzolok még szívecskét is rá, aztán magamra kanyarítom a kék blézerem, feltolom a napszemüvegem és az autómhoz megyek. Amíg kinyílik a kapu, megüzenem Victoriának, hogy elindultam.

   Nem messze a lakásától egy pékség előtt állok meg, ahonnan feltankolok néhány finomságból és a zacskókat magamhoz ölelve sétálok át a házhoz. Ahogy a többieknél, úgy nála sem jártam még korábban, hisz mindannyian kinőtték már előző otthonukat. Kíváncsian lépek be a házba és onnan a tágas tetőtéri lakásba, amikor ajtót nyit.
   - Szia! - köszönt vidáman a szőkeség. - Köszönöm, hogy itt vagy. Juj! Mit hoztál? - izgatott les bele az egyik papírzacskóba.
   - Reggelit, de remélem kávét azt főzöl, mert arra nem volt időm - nevetek fel.
   A konyhába vezet, ahol már a frissen főzött kávé gőzölög két pohárban. Lerakom a pultra a péksüteményekkel teli zacskókat, majd megszabadulok a blézeremtől.
   - Mesélj, milyen? Mármint együtt lenni vele. Rajta látom, hogy madarat lehetne fogatni vele... - forgatja meg a szemét és végig mosolyogva faggat.
   - Gondolod? - kérdezek vissza somolyogva. - Elég jó, de ez még csak próbálkozás, úgyhogy ha lehet, akkor ne add tovább.
   Miközben biztosít róla, hogy tartani fogja a száját, de azért a többiek sem hülyék, én már a kávémat ízesítem be. Lassú kortyokban kezdem inni, s mellé megvajazok egy bagelt.
   - Inkább mesélj! Kivel mész randizni? - terelem a témát, mielőtt túlzottan belemerülne.
   - Emlékszel Lisa koszorúslányára? Arra, aki nem mi voltunk... Azóta sokat beszélgettünk, cseteltünk és most, hogy visszajöttünk, elhívott ebédelni a Rocksba - mosolyogva beszél, ebből is látszik, ezt most komolyan veszi.
   - Az egy nagyon jó hely - bólogatok elismerően két falat között. - Van már terved, mit akarsz felvenni? Egyáltalán mihez kellek én? Magadtól is istennőként szoktál megjelenni, bárhova is megyünk.
   Ezt a részét valóban nem értem, sok lány ölni tudna azért, ahogy Vic kisminkeli magát, a ruhatáráról és választásairól nem is beszélve.
   - Igen, de nem egy olyan étterembe, mint a Rocks. Túl...elegáns az én ízlésemhez, ezért kellesz te.
   Butaságnak tartom, vitatkozni azonban nem állok le vele, annál hamarabb végzünk majd.

   A reggelit követően Vic körbevezet a lakásában, ami épp olyan gyönyörű minden szögből, mint ahogy gondolná az ember belépéskor. Tágas, világos és magas falak, nagy ablakok mindenhol. A bútorok modernek, a falakon Damianoéhoz hasonlóan zenével kapcsolatos képek függenek, valamint a díjaik egy része egyből feltűnik a nappali vitrinjében. A hálószobája ugyanebben a stílusban készült, itt viszont már sokkal több a személyes holmi, a fotók, az apró ajándékok. Ha nem tudnám, kihez tartozik a lakás, akkor is tudnám, hogy az övé.
   Már legalább tizenöt perce a gardróbban állunk és válogatunk, amikor Vic fogja magát és sóhajtva leül a földre. Törökülésbe vágja magát, mint egy morcos kisgyerek.
   - Most mi a baj? - vonom fel a szemöldököm, s lassan odasétálok mellé.
   - Semmi nem jó. El sem megyek inkább - alig értem, amit mond, úgy motyog.
   - Hé, Vic, ne csináld ezt - mondom azonnal és ingatom a fejem, miközben leguggolok mellette. - Gyönyörű leszel, bármit is veszel fel. Figyelj, nem kell neked tűsarkúban menned, meg kiskosztümben. Tényleg ennyire izgulsz egy randi miatt?
   Őszinte csodálkozással tölt el, hogy a nő, akiből mindig árad a magabiztosság, most a gardróbjában ül és azt mondja, inkább el sem megy a randijára. Nagyon fontos lehet neki ez a lány.
   - Igazad van - sóhajt fel. - Maradhatok Vic a kisasszony helyett?
   Megforgatom a szemem, erre válaszolni sem vagyok hajlandó. Felállok, őt pedig magammal húzom. Innentől már egészen egyszerűen megy a válogatás, fekete trapézszárú farmert és egy bordó blúzt választ, hozzá egyszerű bokacsizmát. Tökéletes, nem túlzás és hű önmagához.

   Még mielőtt felöltözne, ő intézi magának a füstös szemsminket, én pedig a haját. Néhány olyan hullámos tincset készítek, amin nem látszik, hogy formázva van. Természetes hatást kelt és ami a legfontosabb, ő is elégedett a végeredménnyel.
   Fél tizenkettőkor együtt indulunk el tőle, de amíg ő randira, én egyszerűen vissza az ágyba. Többször ránéztem a telefonomra, egy üzenet sem érkezett Damianotól, ezért reménykedem benne, hogy talán még alszik, mire hazaérek. Beindítom a motort, s a déli csúcsforgalmat kifogva természetesen negyedórával hosszabb az utam, mint egyébként lenne. Ezen a ponton erősen elgondolkodom rajta, hogy vegyek inkább egy biciklit.

   Leparkolok az udvarban, majd a lehető leghalkabban megyek be a házba. Az orromat megcsapja a kávéillat és rezzen egyet a telefonom a zsebemben. Előbb egy barna, kócos hajkorona jelenik meg, aztán a hozzá tartozó, álmos mosoly is.
   - Jó reggelt, édes! - köszöntöm.
   - Pont most írtam. Miért voltál Vicnél és miért nem ébredtem melletted? - hallom a hangján, hogy nyűgös.
   Az arcát dörzsöli, miközben vállával a falnak dől. Leveszem a cipőm, a blézeremet felakasztom, aztán odasétálok hozzá. Finoman átölelem a derekát, ajkaimmal csücsörítek. Végre felhorkant és megcsókol, aztán szorosan magához ölel. Az idilli pillanat nem tart sokáig, mert meghallom, hogy nem vagyunk egyedül. A teraszról több hang is beszűrődik.
   - Randira készült és segítettem neki, de mi ez a hang? Vendégeid vannak? - pislogok arrafelé.
   - A bátyám és Benji, plusz anyu és apu - válaszolja, mintha ez természetes lenne.
   -Te...tessék? Itt vannak a szüleid? Szólhattál volna, akkor nem jövök vissza... - hebegem zavartan.
   Nem vagyok felkészülve rá, hogy találkozzak a szüleivel és egyébként is kétlem, hogy ez lenne a módja. Idegesen próbálok hátrébb lépni. Damiano karjai szorosan fognak közre, esélyem sincs szabadulni. A hajamba csókol, majd az orrom hegyére.
   - Szeretnélek bemutatni nekik. Tudnak rólad, Legra. Alig várják, hogy megismerjék a lányt, aki ellopta a szívem.
   Somolyogva beszél, aminek egyszerűen képtelenség ellenállni. Nagyot sóhajtok, homlokomat a mellkasának döntöm.
   - Néha annyira utállak...ha ezt tudom, főztem volna nekik... - motyogom.
   Hüvelyk- és mutatóujját az állam alá teszi, s gyengéden felemeli a fejem.
   - Lesz még rá alkalmad. Már rendeltem, szóval ne idegeskedj, rendben? Szeretlek - biztat tovább.
   Kedves mosollyal és azokkal az álmos, csillogó szemeivel hajol le hozzám. Óvatosan csókol meg, szinte porcelánbabának érzem magam. Ennyi most nem elég ahhoz, hogy elmúljon az izgulásom, de ahhoz igen, hogy erőt vegyek magamon és vegyek egy mély levegőt...

Folytatás...következzen? Kíváncsiak vagytok rá, mit fognak szólni a szülők Legrához? Írjátok meg! 😉