Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

14. rész - Boldogító igen

   Életem legtökéletesebb napja után mintha felébredtem volna az álmomból, visszacsöppentem a szürke hétköznapokba. Amikor átléptem a házunk küszöbét, újra magam voltam egy idegen otthonban. A medence mellett összetört borosüveget leszámítva sehol nem maradt nyoma a történteknek, minden pont ugyanolyan volt, mint azelőtt, hogy Damiano betoppant. Még a napozóágyon hagyott takaró is úgy volt összehajtogatva, ahogy előtte. Az emlékek csak a fejemben maradtak meg, ezekkel aludtam el, másnap reggel pedig már Tom oldalán ébredtem.
   Mintha mi sem történt volna, úgy tűnt, szüksége volt néhány napra, hogy átgondolja a szituációt és az a helyzet, hogy én sem hoztam újra fel. A történtek ellenére úgy gondolom, minden, ami az énekessel történt, tökéletes lezárása volt a kapcsolatunknak. Minden alkalommal, amikor a vőlegényem rászorít a kezemre, vagy reggel átölel, jó döntésnek tartom. Arról pedig mindkettőnk érdekében kitartóan hallgatok, mi volt a koncert után.

   A mai nap más, különleges. Ma van Thomas és Lisa esküvője, ami annak ellenére, hogy rövid időn belül kellett megrendezni, tökéletesnek ígérkezik. A menyasszony nem csak koszorúslánynak kért fel bennünket, a barátnőit, de segítségnek is. Az elmúlt egy hónap emiatt úgy repült el, mintha egy hét lett volna csupán. A banda megkezdte a turnéját, így Thomas természetesen mindent a leendő feleségére hagyott azzal a kijelentéssel, hogy "neki mindegy, melegítőben is elvenné feleségül élete szerelmét". Szerencsénk volt, mert Lisa családja felajánlotta a Rómától úgy húsz kilométerre levő borbirtokát helyszínnek, az itt tornyosuló, hatalmas épülethez érkezünk már kora reggel. Nem sokat aludtam az éjjel, mert folyton azon gondolkodtam, vajon nem maradt-e el valami, biztos időben meghozzák-e a tortát és így tovább. Tom mellett a kocsiban még párszor egy-egy percre lehunyom a szemem, az épületben szinte vonszolom magam. Elsők között érkeztünk, Tina és Katie hangját hallom csupán az emeltről, erről pedig meg is bizonyosodom, amikor benyitunk a szobába. Vöröshajú barátnőm az általa tervezett és készített menyasszonyi ruhát vasalja éppen, míg a menyasszony tanúja szép sorban kipakolja az asztalra a sminkes kellékeket.
   - Jó reggelt, hölgyek - Tom a maga lehengerlő udvariasságával és mosolyával köszönti a lányokat, amivel mosolyt csal arcukra.
   - Végre! Már azt hittem, mindenki elfelejtette, milyen nap van - csattan fel Valentina.
   Felvonom a szemöldököm, de nem mondok rá semmit, helyette üdvözlésképp megölelem mindkettejüket.
   - Lemegyünk kávézni a teraszra? El fogok aludni a ceremónián, ha nem töltöm magamba vénásan a koffeint... - vetem fel az ötletet.
   Habár szólásra nyitják a szájukat, az oldalamon álló férfi mosolyára elhallgatnak, mielőtt bármit is mondanának és belemennek. A következő fél órát a teraszon töltjük, várjuk a többiek érkezését, tervezünk, egyeztetünk és nem utolsósorban izgulunk azon, hogy minden tökéletesen menjen.

   Ez a néhány óra épp úgy repül el, akárcsak az elmúlt egy hónap. Mi a lányokkal órákon át ki sem dugtuk az orrunkat a szobából, ahol a készülődés zajlott. A sminkes és a fodrász felváltva dolgoztak rajtunk, Lisa ez idő alatt kétszer kapott pánikrohamot. Először az okozta, hogy közölték, véletlenül vörös rózsa helyett az összes rózsaszín lett, a következőt pedig az, hogy két ecsetvonás között kitalálta, Thomas nem is szereti őt, mert nem akart részt venni az esküvőszervezésben. Pár pohár víz és egy fél vodka után itt állunk, könnyezve nézve végig rajta a gyönyörű ruhájában, fején a hosszú fátyollal. Olyanok vagyunk, mint a lányok a filmekben. Főleg ő, akárcsak egy gyönyörű hercegnő.
   A szoba kezd csatatérből visszaalakulni nappalivá, és hogy valami igazán jó is legyen az előkészületekben, a fotós nem csak hagyományos fotókat készít, csavar rajta kettőt és bolondos, amolyan valódi pillanatokat is megörökít, ezzel teljesen feloldva a feszültséget.
   Tina és én egy időre magukra hagyjuk őket, lemegyünk a földszintre körbenézni, hogy minden a tervezett szerint megy-e leszámítva a virágokat, aminek valójában semmi jelentősége nincs azon kívül, hogy a vörös jobban ment volna a koszorúslányok ruhájához.
   - Remélem nem fog kiugrani az ablakon mire visszamegyünk - súgja oda Valentina.
   - Ugyan, Tin, ez élete legszebb napja, a vodka már lenyugtatta - nevetek fel.
   - El sem hiszem, hogy mindent összehoztunk - elégedetten vágja csípőre a kezét.
   Elismerően bólintok, miközben végignézek a termen, ahol két sorban sorakoznak a székek, szemben pedig egy virágokkal borított oltár áll. Az ablakból rálátni az udvarra, ahol szintén készen áll minden a lagzira, és ahol a násznép egy része összegyűlt dohányozni, beleértve a vőlegényt is. Nyelek egy nagyot, mert megpillantom Damianot, amint Tommal társalog, de nem is ez hoz igazán zavarba. Sokkal inkább az a tökéletesség, amivel feszít a szmokingjában. Mindannyian tökéletesek, mégis ő az, akiről képtelen vagyok levenni a szemem. Tina követi a tekintetem, hallom, amint gúnyosan felhorkant.
   - Mióta barátkozik a szeretőd a vőlegényeddel? - kérdezi keserűen.
   - Nem a szeretőm - gyilkos pillantást vetek rá, mikor ezt kimondom.
   - Ha te mondod... Menjünk ki hozzájuk. Kíváncsi vagyok, Thomas hogy van.
   Meg sem várja, hogy beleegyezzek, belém karol és elkezd kifelé húzni. Szabad kezemmel felfogom a bordó szaténruhám alját, mielőtt még elesnék benne. Az összegyűlt kis társaság azonnal kiszúr minket, amikor megjelenünk az ajtóban, vigyorogva intenek, hogy csatlakozzunk.
   Mivel a Rómában tartott koncertükön találkoztunk utoljára, azóta pedig csak üzeneteket váltottunk mindannyiukkal, hosszas ölelkezésekbe bocsátkozunk. Ethan még a földtől is elemel, a csontjaimon pedig érzem, hogy összeroppannak.
   - Köszi nagyfiú, ezek után csontkovácshoz nem kell mennem - nyögök fel.
   - Bocsi - mosolyog úgy, hogy ha akarnék sem tudnék rá haragudni.
   - Hogy vagy, Tommy? Még nem akart megszökni? - míg előbbit a vőlegénynek címzem, a második kérdésnél már a barátaira pillantok.
   Hangosan felnevetnek, ő pedig határozottan rázza meg a fejét, majd beleszív a cigijébe.
   - Mi okom lenne rá? Én akartam megházasodni - magabiztosan mosolyog, úgy látszik, tényleg biztos a dolgában.
   - A következő a miénk lesz, ugye tudod? - kérdezi Tom, miközben átöleli a vállam és magához húz.
   Akaratlanul is Damianora pillantok, miközben a vőlegényem belepuszil a hajamba. Mosolyt erőltetek az arcomra, ezt a válaszadást most igyekszem kikerülni. Még szerencse, hogy mire eszembe jut valami más, addigra figyelmeztetnek bennünket arra, hogy ideje mindenkinek a helyére állnia.