Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

21. rész - A barátok segítenek

   Nem egyszerű átlépnem a háznak a kapuját, ahol ha minden a tervek szerint zajlik, legalább a következő negyven évemet töltöttem volna. Csütörtök kora este van, az irodából egyenesen ide jöttem, mert szeretném minél előbb összeszedni a dolgaimat. A fiúk közül egyedül Harry ért volna rá, ezért úgy döntöttem, egyedül is össze tudom dobozolni mindazt a személyes holmit, amit az évek alatt összegyűjtöttem és szükségem van rá. Közösen kapott és vásárolt tárgyakat eszemben sincs elcsomagolni, de van, amit semmi pénzért nem hagynék itt. Mint például a púderszínű párna és takarószett, aminél puhábbat még soha nem éreztem a bőrömön. Ez az első, amit a nappaliban beledobok az egyik dobozba. Milyen jó, hogy költözéskor ezektől nem szabadultam meg, hanem félretettem...
   A pakolás is logisztikát igényel, az irodámban sok mindent fóliázni kell és újságpapírral tömködni, a virágokat pedig különös odafigyeléssel rakom el. Időközben zenét is kapcsolok, így jobban megy a munka, valamint megbontom a legdrágább üveg bort, amit találok Tom kincsei között. Baszódj meg, megérdemled!
   Persze csomagolás közben rájövök, hogy nincs is olyan rengeteg cókmókom, főleg az irodafelszerelésem és a gardróbom az, amivel megszenvedek, hogy elférjen a rendelkezésre álló táskákban és dobozokban. Miközben válogatok a ruhák között a földön ülve, s próbálom kitalálni, mi menjen Damianohoz és mi menjen a lakásomba, elfogy a bor is. Eldől az üveg, apró foltot hagy a fehér szőnyegen, de csak nevetek rajta. Megérdemelné azt is, hogy az egészet szétlocsoljam a whiskyjével.
   Folyamatosan hordom le a földszintre a bőröndöket, olyan vagyok, mint egy robot. Csak csinálom és csinálom, közben nem is gondolkodom. Minél előbb túl akarok lenni rajta úgy, hogy elkerüljem az exemet. Az exem...akinek a gyűrűjét bedobtam a táskámba. Amint ez eszembe jut, vissza is fordulok a lépcsőfordulóból és a konyhába megyek. Illetve táncolok. A dalt ugyanis, ami a listában következik nagyon szeretem, becsiccsentve pedig semmi nem számít. Most kezdem csak érezni, hogy kezd visszatérni az a Legra, aki itt Rómában voltam. Szembefordulok az üvegajtóval és a tükörképemre nevetek.
   - Tudom, hogy boldog vagy! - kiabálom neki a zene mellett.
   A táskámból kiveszem a gyűrűt, a konyhapultra rakom és egy másik üveg után nyúlok. Ezzel egy időben azonban felfedezem, mennyire elrepült az idő, úgyhogy visszahúzom a kezem. Beletúrok a hajamba, majd a nappaliba megyek kifújni magam. A listát, amit arról írtam, mi ne maradjon semmiképpen itt, az asztalon pipálgattam eddig.
   Felnézek a papírokból, mert a szekrény alatt valami színeset vélek felfedezni. Szemöldökömet ráncolva csúszom le a kanapéról a padlóra és négykézláb közelítem meg. Nem más az a színes valami, mint az újság, amelynek a címlapján Damianoval virítunk és amelyiket mérgemben elhajítottam azon a borús reggelen. Most mosolyogva simítok végig a képünkön. Bedobom az egyik dobozba ezt is, aztán szép lassan összeszedem magam, távozok a házból holnapig.

   A pénteket kivettem szabadnapnak, hisz nem akarom, hogy még akkor kelljen pakolni, amikor már a fiúk is ráérnek segíteni a költözésben. Reggeltől itt vagyok a házban, ide beszéltem meg a Tito-Harry párossal és Jacopoval a találkozót, pluszban pedig ebédre is meghívtam őket. Ez a minimum, amiért segítenek. Mostanra egyébként már mindenki tudja, mi történt Tommal, innen is, onnan is. Tito természetesen nem bírta tartani a száját, valamint Jacopo is közölte a hírt, hogy válnak Alice-szel. Erről egyébként én tudtam nagyjából utolsóként, ma reggel írt egy üzenetet azzal, hogy "ne lepődj majd meg, ha említik a srácok a válást". 
   Nem főzök, hanem rendelem a kaját, méghozzá pizzát, azzal náluk képtelenség mellélőni. A futár előbb érkezik, mint ők, de csak tíz-tizenöt perccel. A második csengőnél Tito és Harry állnak az ajtóban. Első dolguk, hogy úgy megölelnek, mintha haláleset történt volna és részvétüket kellene kifejezniük.
   - Nagyon sajnálom, szívem. Ez egy hülye paraszt, már akkor tudtam, hogy kamu ez a nyájas viselkedése, amikor megismertem - kezd bele a legjobb barátom.
   - Hagyd már, szerintem enélkül is tudja - Harry kínos mosollyal igyekszik csendre inteni a pasiját.
   - Az számít, hogy még időben rájöttem - legyintek.
   Beinvitálom őket, ám mire becsuknám az ajtót, leparkol a ház előtt Jacopo is. Megvárom, míg beér, őt viszont már szorosabban ölelem át. Éreztetni akarom vele, hogy nincs egyedül, a szomorúság és levertség ugyanis süt az arcáról.
   - Mondd, hogy már ideért a pizza, éhen halok - szólal meg mosolyogva.
   - Gyere, az étkezőben van.

   Annak ellenére, hogy átbeszéljük a történteket, nem olyan siralmas a helyzet és a hangulat sem, mint amire számítani lehetett. Alkohol helyett egy üveg frissen facsart narancslevet kortyolgatunk, ezután következik ugyanis a munka. Nagy beszélgetéseinket a csengő hangja zavarja meg. Felszalad a szemöldököm, körbenézek, de mindenki itt van, akit hívtam. Kissé félve megyek az ajtóhoz, ám amikor kinyitom, mosoly terül szét az arcomon. Damiano és Valentina állnak az ajtó előtt, és egyszerre ölelnek közre.
   - Jól vagy, életem? Minden rendben? Damiano elmondott mindent... Miért nem szóltál semmit? - a vörös aggodalmas hangon búg a fülembe.
   Elenged, aztán alaposan végigmér. Damiano eközben betessékel minket a házba, mondván, ne itt ácsorogjunk, semmi szükség a paparazzikra.
   - Hogy kerültök ti ide? - teszem fel a kérdést, az egyetlent, ami foglalkoztat jelen pillanatban.
   - Lemondták a szombati koncertet, így el tudtunk jönni - magyarázza a férfi.
   - A többiek is jönni akartak ám, de lebeszéltem őket, mert csak sokan lennénk - Valentina visszafordul erre a mondatra a nappali ajtajából.
   Amikor eltűnik mögötte, Damiano átöleli a vállam és magához húz. Puszikat nyom a homlokomra, majd meg is csókol. Nem viszi túlzásba, tartani akarjuk magunkat ahhoz, hogy még nem mondunk semmit nekik, majd amikor úgy érezzük, tényleg működik.

   Megebédel az egész csapat, s lassan munkához látunk. Négy autónk van a feladatra, Jacopoé a legnagyobb, ezért ő hozza a bútorokat, amiből nincs sok, épp csak a kedvenc fotelem és az irodaberendezésem. Az én autómba kerülnek a növények - nem bízok a többiekben annyira, hogy ezeket rájuk bízzam -, a többi pedig Damianoéba és Titoéba vegyesen. Így összesen három körrel sikerül is mindent elvinnünk, már csak egy utolsó csekk-körre megyek vissza Tinával, a fiúk addig felhordják a lakásba a holmijaimat. Így átgondolva lehet, hogy nagyon kicsi lesz már a lakás és fogalmam sincs, ennyi ruhát hova fogok tenni, ha hamarosan mégsem cuccolok át életem szerelméhez.
   - Biztos nem maradt itt semmi? Benéztél a bútorok alá is? - kérdezi a barátnőm a nappaliban forgolódva.
   Átgondolok mindent, kiürítettem az éjjeliszekrényeket és a fürdőszobaszekrényt is, a polcon nem maradt semmi, ami az enyém, valamint a lista utolsó tételét is kihúztam pakoláskor.
   - Minden megvan. Mehetünk - bólintok.
   Egy nagy sóhaj kíséretében lépek ki az ajtón Tina után. Kulcsra zárom az ajtót, a kulcsot pedig a postaládába dobom a lógóval együtt, amit Tom úgy gravíroztatott a beköltözésünkkor. Hát ennyi volt.

   Furcsa érzés belépni az ismerős lakásba úgy, hogy már az enyém, itt vannak a dolgaim is, mégis, mintha teljesen új életet kezdenék. A barátaim helyettem is elkezdték összerakni a bútorokat, Tito a virágokat pakolássza úgy, hogy majd a fényes helyekre kerüljenek. Tito és Damiano amolyan tipikus szakemberek módjára káromkodnak, bárhányszor rossz helyre rakják a csavarokat, vagy épp a fejüket verik be az asztal lapjába. Tinával mi eközben a hálószobában ügyködünk, kirakjuk a lemezjátszót és a lemezeket, ám amikor a ruhákra kerülne a sor, gyorsan rávágom, hogy azt egyedül szeretném csinálni. Ebből ugyanis én tudom, pontosan melyik bőrönd tartalma marad itt és melyik megy Damiano házába.
   Nem sokkal később előkerül az első üveg bor is, amivel koccintunk, mert ketten is kiszabadultunk egy toxikus kapcsolatból.
   - Köszönöm Legra, hogy egyenesen elmondtad és nem nézted még hónapokig, hogy eljátsszuk a boldog párt - Jacopo mosolyogva beszél, talán ő is megkönnyebbült a mai nap során valamennyire.
   - Én meg köszönöm, hogy jöttetek segíteni, még kérni sem kellett... Ti pedig, hogy ezért hazarepültetek... - meghatódva harapom el a mondat végét, csak a fejemet ingatom.
   Egy nagy, csoportos öleléssel fejezzük be a nagy érzelgősködést.

   A napot így hatosban még egy vacsorával zárjuk, elfogy két üveg fehérbor is, aztán mindenki megy a dolgára. Jacopo az utolsó, aki Damiano előtt távozik, mi pedig kettesben maradunk. Nagyjából egy percet várunk az ajtóban arra, hogy visszaforduljon, ha még eszébe jut valami, de aztán megfogja a csípőm és a falnak tolva hevesen megcsókol.
   - Azt hittem, már el sem mennek - súgja ajkaimba.
   Hideg kezei egy szempillantással később már a blúzom alá csúsznak és végigsimít a hasamon, majd a melleimbe markol. Halk nyögés szalad ki a számon, ettől ő elégedetten elvigyorodik. Elhúzódik valamelyest, úgy tűnik, játszadozni akar. Igyekszem normalizálni a légzésemet, de elég nehéz, ha közben ő végigfuttatja ujjait az oldalamon és minden egyes leheletét a számon érzem.
   - Direkt kínzol? - kérdezem halkan, szenvedve.
   - Tudod, hogy igen.

Folytassuk innen?