Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

12. rész - Egy új lezárás (+18)

   Az a mondat megállítja bennem az életet. Lefagyva állok előtte, kezem az inggel együtt hullik le. Azt várom, felnevessen és közölje, csak viccelt. Arckifejezése azonban elárulja, ezt most nem viccnek szánta, hanem ezzel az egyszerű mondattal tér rá beszélgetésünk lényegére. Belátom én is, nem üzenetben kellett volna ezt kifejtenem neki, de nem volt más választásom. Bizonyítékkal akartam szolgálni a vőlegényemnek, ezzel mégis mindkettőjüket elüldöztem magamtól.
   Tovább szorongatom az átizzadt inget, mintha abban reménykednék, az majd átsegít ezen a hülye helyzeten. Damiano a cigijét szívva figyeli szenvedésem, talán még jól is mulat rajta. A saját gondolataimban őrlődöm.
   - Nem erről van szó, te is tudod - nagy nehezen kimondom a szavakat és felveszem a szemkontaktust.
   Felhorkant. Szemeiben a megvetést és hitetlenséget látom. Nem kell kimondani, anélkül is tudom, ezért most nem vagyok a szíve csücske.
   - Írsz egy üzenetet, amiben lerázol, később pedig egyetlen megkeresésemre sem reagálsz. Mi másról lenne szó? Nem rajtam kellett volna levezetned a feszültségedet - megrázza a fejét, s lassan tesz egy lépést felém.
   - Rosszul gondolod - próbálom kitalálni, mit is mondhatnék, amiből megtudja az igazságot. - Tom megtudta...és én is. Sokkal többet, mint amit kellett volna - foglalom össze néhány szóban.
   - Jaj Legra! Ne játszd nekem itt az ártatlan szűzlányt. Kurvára ismerlek már, nem tudod eldönteni, mit akarsz. A legkönnyebb út, hogy megpróbálsz megszabadulni tőlem, holott felemésztenek az érzéseid.
   Damiano szavai olyan tisztán, őszintén vágnak fejbe, hogy megtántorodom tőle. Hosszú másodpercekig mereven bámulom őt. Ujjaim ökölbe szorulnak az ing körül. Vissza akarom fogni magam, el akarom kerülni a veszekedést. Nem azért jöttem, hogy csúnya dolgokat vágjunk egymás fejéhez és haragban váljuk el. Erre egyszer volt már példa, elég is volt. Mégis az indulatok összegyűlnek lelkemben, s vezérlésük alá vonnak.
   - Tudod Damiano, sokkal egyszerűbb lett volna, ha öt évvel ezelőtt nem azt hajtogatod nekem, hogy csak barátok vagyunk. Szeretlek, de nem úgy - idézőjeleket mutatok a levegőben és keserűen mondom ki azokat a mondatokat, melyekkel ő megannyiszor összetörte a lelkem és szívem egy darabját. - Nem Tinától, vagy az újságokból kellett volna megtudnom és nem akkor, amikor a kibaszott esküvőmre készülök!
   A végén már felemelem a hangom. Egyszerre akar kitörni az évek alatt felhalmozódott fájdalom és sértettség. Megremegnek ajkaim, ő pedig csak néz és néz rám meredten. Semmit nem tudok kiolvasni a tekintetéből. Farkasszemet nézünk egy ideig, már én is előveszek egy szál cigit a táskámból, különben megeshet, hogy felrobban a fejem.
   - Te is mindig azt mondtad, hogy nem vagyunk többek - válaszol végül.
   Felvonom a szemöldököm és hitetlenkedve széttárom a két karom.
   - Mi mást mondtam volna?  Neked a szex kellett, nem én - vágom a fejéhez indulatból azt, amit végig éreztem abban az egy évben és amivel nyugtattam magam a gyógyulás időszakában.
   - Te is tudod, hogy ez nem igaz - visszafogja a hangját. - Mindig volt valami... Ethan, utána Elena és Jacopo. Baszd meg, Legra, miért nem érezted, hogy csak kurvára féltem beismerni, hogy szerettelek?
   Először látom a kétségbeesést szemeiben. Megállok a mozdulatban, néhány másodperc után engedem ki a dohányfüstöt.
   - Még a szüleimnek is bemutattalak - ingatom meg a fejem, mintha el sem hinném.
   Annyi ideig magyaráztam magamnak a kapcsolatunkat, annyiszor kielemeztem és még többet őrlődtem rajta, hogy már képtelen vagyok máshogy gondolkodni. Nem bírok megbarátkozni annak a gondolatával, hogy mindvégig lehetett volna másként.
   - Igen, miközben végig titkolóztál előttem és kiléptél az életemből. Nem is csak az enyémből, a barátaidéból is - szavai olyan éllel fúródnak a mellkasomba, melyre valódi fájdalomként, nyögéssel reagálok.
   - Tudod miért? Miattad! - közelebb lépek hozzá és a mellkasába bökök mutatóujjammal. - Nem akartam elfogadni a munkát. Melletted akartam maradni, de fogalmad sincs, milyen arrogáns, pökhendi, lekezelő stílusod volt velem szemben.
   A szavak csak úgy folynak ki a számon. Elevenen él bennem annak az estének az emléke, amikor London hóval borított utcáján végleg összetörte bennem az utolsó reményt is. A reményt arra, hogy több lehet köztünk.
   - Te meg miről beszélsz? - Damiano is megemeli a hangját.
   Bosszankodva, egymásnak hátat fordítva kezdünk fel-alá sétálgatni. Én torpanok meg előbb, hogy elnyomjam a csikket.
   - Mindegy már. Felesleges a múltban történteken rágódnunk - töröm meg a beállt csendet.
   - Szerelmes voltam beléd - válaszol ennyivel, majd felém fordul és a szemembe néz. - Sajnálom az összes rosszat, amit tettem. Még azt is, amit majd csak fogok. Szeretném ha tudnád, hogy fontos vagy nekem és nem akarom szétcseszni a boldogságodat. Azt viszont megérdemeltem volna, hogy a szemembe mondd, ennyi volt.
   Szemeimben könnyek gyűlnek most, hogy végre tőle hallottam ezt kimondva. Sokszor elképzeltem korábban, eljátszottam a gondolattal, milyen boldog lennék tőle. Ebben a percben mégis rosszul érint, fáj, mardossa a szívemet. Csendben bólintok.
   - Én sem szeretném... Pedig úgy érzem, elbasztam én egyedül is mindkettőtökkel. Tom szóba sem áll velem, te is haragszol - motyogok.
   Magam sem értem, miért kötöm ezt az orrára, egyszerűen csak kell valaki, akinek elmondhatom és akibe kapaszkodhatok. Mint mindig, az összes komolyabb hangvételű beszélgetésünk során, most is hullámzó a hangulatunk. Egy időben kívánjuk pokolra, valamint az ágyunkba a másikat.
   Damiano beleszív a cigijébe, majd a hamutálhoz hajol és elnyomja a csikket. Nadrágjába törli a kezeit, közben közelebb jön hozzám. Szó nélkül, hosszan sóhajtva öleli át a vállaimat és magához húz. Sokáig bent tartott, megkönnyebbült szusszanással karolom át a derekát. Arcomat a nyakába fúrom, lehunyom a szemeimet. Ebben a pillanatban úgy érzem, biztonságban vagyok. Illatát magamba szívom, mert mindeközben az a gondolat vezérel, hogy használjam ki, amíg itt van nekem. A döntésem ugyanis végleges, el kell engednem a fájdalmas múltat ahhoz, hogy a jövőmre tudjak koncentrálni. Ami volt, elmúlt, ha nem is teljesen, de nem lehetek hülye. Nem engedhetem, hogy egy próbálkozás miatt eldobjak valamit, amit évekbe telt felépíteni. Tommal boldog voltam eddig és így is kell, hogy maradjon.
   - Nem tudok rád haragudni, Legra - súgja a fülembe hosszú csend után. - Kurvára nem akarlak elengedni, de megteszem. Csak ne felejtsd el, hogy mindig ott leszek neked, ha szükséged van rám. Oké?
   Elemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Még sosem hallottam ennyire őszintének. Nagyot nyelek, s bólintok. Az inget, amit egész eddig szorongattam, most a nyakába kötöm. Halvány mosollyal lépek egyet hátra.
   - Nem akarlak elveszíteni. Be fogom tartani a határokat, ha te is - szavaimat kísérve felemelem a kisujjam.
   - Azon leszek - kelletlen nevetéssel bólint.
   Kisujját összefonja az enyémmel. Egy újabb kisujjesküt teszünk, de mindvégig az az érzésem, nem fogjuk tudni betartani.
   Egy utolsó szál cigarettát gyújtunk meg a falnak dőlve, egyetlen szót sem szólva. Ez a búcsú ideje, amikor kihasználjuk az utolsó kettesben töltött perceinket. Állunk csak egymás mellett, a vállunk összeér. Hamarosan eljön a tényleges búcsú, amikor még egyszer utoljára hosszan megöleljük egymást odabent, az öltöző ajtaja előtt. Ő belép az ajtón, én tovább haladok a folyosón és kilépek a valóságba.
   A rajongóktól továbbra is hemzsegő utcán fájdalmasan kerít hatalmába az érzése annak, ami történt. Megtorpanok, úgy érzem, valami visszahúz. Vissza akarok hozzá szaladni, a nyakába akarok ugrani és megmondani, mekkora hülye voltam. Aztán a vakuvillanás észhez térít, gyorsan szaladok át az úttest másik oldalára. Elkapom az első taxit, ami erre jön. A hátsó ablakon bámulok kifelé egész úton, a gondolataim úgy pörögnek, mintha egy végtelen űrbe csöppentem volna. Csak remélni tudom, hogy ez hamarosan el fog múlni.