Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

4. rész - Másnap

   Iszonyatos fejfájásra ébredek, ami miatt arra sincs erőm, hogy körülnézzek a szobában. Kibotorkálok a fürdőszobába, ahol a gyógyszeresszekrényt célzom meg. Két szem erős fájdalomcsillapítót tolok le a torkomon, majd a vécére ülök, lógatva a fejemet a két lábam között. Hideg tenyereimet a tarkómra teszem, s végig azt remélem, itt most két percen belül meghalok, mert ha tovább el kell viselnem ezt a hasogató fájdalmat, meg fogok őrülni. Nagy levegőkkel próbálom nyugtatni a halántékomon lüktető eret. Nagy nehezen gondolkodásba kezd az agyam, emlékképeket dobál be a tegnapról, ezzel együtt pedig elér az a gyomorcsavaró érzés is, amitől majdnem kidobom a taccsot. Annak érdekében, hogy a gyógyszer ne jöjjön vissza, nagy nehezen talpra állok és az idegen pólót, amit viselek, ledobom a mosdókagyló szélére. Beállok a zuhany alá, hideg vizet engedek magamra. Beleborzongok és vacogni kezdek, de tíz perc után alábbhagy a fájdalom és rosszullét. Még akkor sem vagyok jól, amikor betusfürdőzöm a bőröm, de legalább már ki tudom nyitni a szemeimet anélkül, hogy azok ki akarnának esni a helyükről.

   Mikor visszamegyek a hálószobába egy szál törölköző ölelésében, néhány lábbal és egy-egy fejjel többet látok meg annál, mint amihez hozzászoktam. Az ágy lábánál előbukkanó szőke haj tulajdonosa Victoria, mellette pedig Ethan fekszik szétdobált végtagokkal. Közelebb megyek hozzájuk és betakarom őket a pléddel, amit lerúgtak magukról az éjszaka során. Egyikük sem visel ruhát, ellenben a nyakukon és testük más részein lilás-vöröses foltok mutatnak arra, hogy az emlékek a fejemben valódiak, nem csak a képzeletem szüleményei. Az ágyra pillantok, ahol Tom nyakig betakarózva alussza az igazak álmát. Semmire nem emlékszem onnantól kezdve, hogy a medencében különváltam tőlük. Az utolsó kép, amint Damiano magához ölel, majd a nyakamba csókol. Aztán...
   Bemegyek a gardróbba, ahol első utam a tükörhöz vezet. Ahogy sejtettem. Nem a nyakamat ért támadások, hanem a kulcscsontom körüli halvány foltok emlékeztetnek a férfi ajkainak érintésére. Lehunyom a szemem, ujjaimmal végigsimítok rajtuk. Emlékezni akarok rá. Érezni akarom. Ajkaimat elhagyja egy halk sóhaj, mire magamhoz térek. Úgy nézek a tükörképemre, mintha gyilkosságot követett volna el, de legalább a hét főbűn egyikét. Vizes hajamra tekerem a törölközőt, aztán nagyot fújtatva elindulok a ruháimért. Összeszedek egy farmer-póló szettet, amiben nem érzem úgy magam, mint akit meg akar fullasztani a ruha, de azért nem is a leglepukkantabb öltözet.

   Halkan megyek végig a szobán, onnan pedig egyenesen a földszintre vezet az utam. A folyosón összeszedem a széthagyott ruhákat, melyeket egy kupacba tessék-lássék módon összehajtogatok, aztán mindenki keresheti a sajátját. Szerencsére kevésbé fáj már a fejem, de egy gyors mozdulat elég ahhoz, hogy beléhasítson, mintha baltával vágnának a koponyámba. A nappaliból tökéletes rálátásom nyílik az udvarra, ahol egyébként itt-ott hevernek poharak és törölközők, de semmi egyéb nyoma nincs annak, ami az emlékezetemben él az éjszakáról. Átmegyek a konyhába, ahol az órára nézve szembesülök vele, hogy átaludtuk a fél napot, reggeli helyett bőven túlléptük az ebédidőt is így két óra tájékán. Odacsoszogok a kávéfőzőhöz, ami az utolsó reményem arra, hogy majd segít regenerálódni. Érzem, hogy az elmúlt öt évben elpuhultam és már nem bírom úgy a bulizást, mint régebben.
   Hamar megtölti a levegőt a frissen főtt kávé illata. Mire kitöltök egy adagot a bögrémbe, léptek zaját hallom meg a nappaliból. Ehhez csatlakozik egy nyögéssel kísért ásítás is, majd felbukkan a hangok tulajdonosa. Damiano nyúzottan lép be, és úgy néz rám, mint aki most lát először. Megtorpan, nyújtózkodik, de a szemeit nem veszi le rólam. Útközben úgy látszik, a boxerét megtalálta, mást azonban ezen kívül nem visel.

   - Jó reggelt! - üdvözlöm a tőlem jelenleg kitelő legkedvesebb hangon, ami így is olyannak hallatszik, mintha egy hetet átdolgozott, külföldi segédmunkás lennék egy elbaszott brit akcentussal.
   - Jobbat - egy félmosolyt erőltet az arcára, miközben megdörzsöli szemeit.
   - Átérzem - bólogatok alig észrevehetően. - Kávét? - Igazság szerint nem kell, hogy válaszoljon, már töltöm is ki neki, pont úgy, ahogy tudom, hogy szereti.
   Mire a bögrét felemelem, hogy a kezébe nyomjam, ő már ott áll a hátam mögött és fejét a vállamra hajtja. Megdermedek, hisz fogalmam sincs, mit kellene kezdenem a helyzettel. A tegnap éjjel egy nagyon furcsa, részeg álomszerű mese volt, semmi több, ami okot adhatna arra, hogy így közeledjen felém.
   - Meg fogok halni - nyöszörög a pólómba, két kezével pedig megtámaszkodik mellettem kétoldalt.
   Visszarakom a bögrét a pultra, jobbommal meglapogatom a fejét, s azon vagyok, hogy normalizáljam a légzésemet. Ez nem egyszerű úgy, hogy közben érzem az ébredés utáni illatát, valamint leheletét a bőrömön. Képtelen vagyok mozdulni, a lábaim földbe gyökereztek a helyzet hatásától. Elhittem, amikor megismertem Tomot, hogy elfelejtettem Damianot és nem fog érdekelni, még ha újra látom sem. Mégis mi történik? Kicsúszik alólam a talaj és meginog bennem a saját magamba vetett hitem, hisz elhittem minden egyes pillantással, amikor a vőlegényemre néztem, hogy ő az igazi, az egyetlen.
   - Menjünk ki, szívjunk egy kis friss levegőt, oké? - mosolyt erőltetek az arcomra, miközben az előttem gőzölgő italokra szegezem tekintetemet.
   Érzem, hogy bólint a vállamon, majd lassan elhúzódik, némi teret adva ezzel. A teraszajtó felé botorkál, én pedig hosszú sóhajjal nézek utána, figyelemmel kísérem mozgását, szemügyre veszem testének minden apró változását, a tetoválásait. Látom a különbséget, a tinta fakulását és az évek alatt megedződött izmok határvonalait. Alig észrevehetően ingatom meg a fejem, ezután a bögrékért nyúlok és csatlakozom hozzá odakint.