𝐃𝐢𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐲𝐨𝐮

Hetedik

Már késő estére jár, az egész napomat azzal töltöttem, hogy az elmesélteket elevenítettem fel, gondolkoztam el rajtuk, meg persze az éjszakán. Lezuhanyozva, felfrissítve magamat, felkapok egy rövidnadrágot, fehér spagetti pántos trikót, sportcipőt, és úgy döntök, kerül, amibe kerül, de beszélek Ethannel. Amikor kilépek az ajtón, aki idehozott minket a reptérről férfi, éppen a lakrészemhez igyekszik. A fejéről lekapja a hirtelen feltámadt szél a kalapot, amint időben elkapja, közelebb lépve, aggódva megszólal.

-         Miss Landers, azonnal forduljon vissza a lakrészébe. Maga nem olvassa a híreket? – néz rám, mint egy bolondra.

-         Ma még nem tettem meg.

-         Hatalmas durva vihar közeledik, itt ritkán fordul elő, ám ha mégis bekövetkezik, nagyon brutális tud lenni. Mindenkinek szólnom kell, hogy nem hagyhatja el a bungalóját, odabent lehet csak biztonságban az ember, a házak is úgy vannak megépítve. Kérem, forduljon vissza! Percek vannak már csak vissza, nekem is mennem kell fedett helyre, nem érek rá győzködni. Vigyázzon magára! – kiabálja vissza.

Úgy érzem, nem térhetek vissza, mielőtt még nem beszéltem Ethannel, és mivel csak egy két lépésre van tőlem, nem érzek veszélyt, átmegyek hozzá. Az ajtaja tárva, nyitva, belépek rajta, a nappaliba hatalmas káosz, a bútorok, üvegek szanaszét dobálva, összetörve. Ő sehol sem, kiabálom a nevét, de nem jön válasz, az egész lakásba sötétség van. A telefonja csörög az ágyán, automatikusan odalépek, az öccse az, nem habozva felveszem, mert kezdek aggódni.

-         Hülyegyerek, hol vagy? Ha tízszer nem hívtalak, akkor egyszer sem. – szól bele lekiabálva.

-         Zoja vagyok. Ethan nincsen itt, aggódom érte.

-         Bocs, azt hittem ő az, nem szokása telefon nélkül bárhova is elmenni. Jut eszembe, te mit keresel ott? Jézus, kurva nagy vihar közeledik, azonnal menj a bungalódba. Ethan nagyfiú, meglesz, tud vigyázni magára, jobban, mint gondolnád.

Azt hazudva, hogy már is visszamegyek a helyemre, inkább a part felé veszem az irányt, a megérzéseim soha nem csaltak, és most azt érzem, ott találom majd őt. A sűrű pálmafák közt lavírozva a sötétbe, nem egyszerű, de ez a legközelebbi út a tengerparthoz. Elszántan futok már, főleg amikor a szél teljes erejéből kezd el fújni, az egész hajtömegemet az arcomba fújja, amit hiába tűrögetek, nem érek el vele semmit sem, alig látok tőle, és ilyenkor nincs a csuklómon egy átkozott hajgumi sem. A vízhez közel, meglátok a homokba feküdni egy alakot. Amikor közel megyek, megismerem, Ethan az, csak egy rövid farmergatya van rajta, mellette üres whisky-s üveg fekszik, a szeme nyitva van, de teljesen élettelen a tekintete. Letérdelek mellé és elkezdem szólongatni.

-         Ethan, kelj fel, kérlek, hatalmas erejű vihar közeledik. – pofozom meg gyengéden, hogy eszméljen fel.

-         Leszarom, én itt maradok. – ellenkezik az eget kémlelve.

-         Ne legyél konok, velem kell jönnöd, nem akarom, hogy bajod essen. – nézek rá aggódóan, erre akkorát villámlik és kezd el dörögni az ég, hogy szabályosan megdermedek, mert amúgy is félek a dörgéstől, villámlástól.

-         Tényleg nem akarod, hogy bajom essen? – kérdezi hihetetlenül, nehezen felülve.

Válaszul, érzéki csókot adok az ajkára.

-         Ethan, belehalnék, ha bajod esne. –vallom be neki.

Kisfiúsan elmosolyogja magát és mintha kiment volna belőle az alkohol, felpattan, a kezemet erősen szorítva fut előre, a vihar elől. Félúton járunk, amikor elkezd szakadni, a környéket egyre többször rázza meg a hangos dörgés.