𝐃𝐢𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐲𝐨𝐮

Huszonnegyedik

Elérkezett David búcsúztatója, a felesége Clara, foggal, körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy a férje hamvait a közös otthonukban helyezzék örök nyugalomra. Ezért vagyok most Ethan gyerekkori otthonában, ahol nyüzsögnek az alvilági, ismeretlen emberek, én tisztes távolságot tartva mindenkitől, egy sarokba bújtam meg, valami erőset kortyolgatva, mert ezt itt máshogyan nem lehet kibírni. Clara játssza a mélységesen összetört özvegyet, pityereg minden egyes beszélgetőpartnerénél, persze csak éppen hogy, nehogy elfolyjon a makulátlan sminkje. A búcsúbeszéde egyenesen hányingerkergető volt, össze-vissza beszélt a kitalált tökéletes, szerelmes életükről, aminek a negyede sem volt igaz, hiszen még ő maga ecsetelte nekem Oliver balesete után, hogy boldogtalan volt világ életében mellette, hiszen az anyámat szerette. Ethan pedig egész idő alatt hozzám se szól, vagy az anyját pátyolgatja, vagy az ismerőseivel beszélget elmélyülten. Oliver az, akinek az egyik szeme mindig rajtam van, látom, már rohadtul unja ezt az egészet, és ha tehetné, azon nyomban lelépne.

- Utálom ezt az egészet, ahogy látom, te is! – koccintja össze a poharainkat Oliver. – Nem lépünk le a hátsó kertbe? A lovagod úgy is elmélyülten beszélget a rokonokkal.

- És neked nem ugyanezt kéne, csinálod? A végén még megszólnak.

- Hidegen hagy a véleményük. – vonja meg a vállát.

Hirtelen minden tekintet a kinyíló ajtóra téved, igen, pontosan, mint a filmekben. Túlságosan is elegáns öltözetű, férfi meg egy nő lép be rajta, felszegett fejjel, határozottan, magabiztosan, tekintetkövetelően. Rohadt nagy emberek lehetnek, mert néma csend keletkezik, és mindenki félreáll az útjukból, folyamatosan őket bámulva, Ethan is csak döbbenten figyeli kettősüket.

- Őszinte részvétem Barátom! – öleli meg hosszasan Ethan-t a férfi.

- Nagyon sajnálom Eth! – a fekete kalapos nő is magához öleli, apró gyengéd puszikat lehelve az arcára, ami egyáltalán nem hat barátinak.

- Úgy látom ma még lesz egy temetés. – mondja szórakozottan Oli, amit megpróbálok elengedni a fülem mellett, miközben legszívesebben beverném annak a nőnek az arcát.

- Kik ezek? – kérdezem folyamatosan őket figyelve, még egy poharat elvéve a pincér tálcájáról.

- Az alvilág szülöttjei, a Carozza testvérek. Egyenesen Olaszországból repültek ide, Dario is Don, ahogy a bátyám is, egész Olaszország a kezében van, a húga pedig Aliona, aki, nos, mondhatni, érdekes nő. Dario egyidős a bátyámmal, barátok, apánk a keresztapja lett, mivel a szüleink szoros barátságot ápoltak gyerekkoruk óta.

Mintha nem is egy kicseszett megemlékezésen lenne, úgy viselkedik ez az Aliona, kelleti magát, hangosan kacarászik, fürdik a férfiak elismerő pillantásaiban. Nem mellesleg, állandóan Ethan közelében van, akit láthatólag ez tökre nem zavar, annál inkább engem, de nincs az az Isten, hogy odamenjek hozzájuk. Ráadásul Oli itt hagyott engem, valami halaszthatatlan üzleti dolog miatt, szóval tovább iszok unalmamban, magányosan, szánalmasnak érezve magamat. Nem bírok már egy helyben lenni, kimegyek a teraszra, a korlátnak nekitámaszkodó férfinak majd kinézem a kezéből a füstölgő bűz rudat. Soha nem rajongtam a cigiért, de amikor buliba mentünk a csajokkal vagy csak szimplán iszogattunk, mindig elszívtam egy-két szállal, az valahogy kötelező kiegészítője volt az estéknek.

- Megkínálhatlak egy szállal? – lép egészen közel hozzám a sötétségből a férfi, nagyképűen kifújva a füstöt a szájából.

A kék szeme már szabályosan félelmetesen világít a tompa fényben, a karizmatikus arcára mosoly ül ki, amikor jobban megnéz magának, ezzel együtt én is felismerem, kihez van szerencsém. Személyesen Dariohoz.