𝐃𝐢𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐲𝐨𝐮

Harminckettedik

Ethan teste indaként tekeredik rám, a keze a hasamon pihen, míg az arca szorosan a nyakamba van fúródva, kicsit arrébb menve, felé fordulok, és elkezdem simogatni a nyugodt, békés alvó arcát, csókot lehelve az ajkára. A szemeit kinyitja pislákolva, majd mosolyogva magához présel, az ajkam után kutatva.

- Mindennél jobban szeretlek Szerelmem! Nincsenek rá szavak, hogy milyen boldog vagyok, amiért itt vagy újra mellettem! Rettenetesen aggódtam érted, ha valami bajod esett volna, abba belehaltam volna. – simogatja közben az arcomat gyengéden, a szemében pedig könny telepszik meg, ami a szívemet száz felé szaggatja.

- Shhh. – teszem a mutatóujjamat a szájára. – Most már itt vagyok, és remélhetőleg semmi és senki nem fog minket többet elválasztani egymástól. Ethan, nagyon szeretlek téged, egyedül csak te tartottad bennem a lélekerőt, tudtam, hogy elfogsz értem jönni, minden követ megfogsz mozgatni a megtalálásom érdekében.

Egy hosszú csókban forrunk össze, Ethanen érzem, hogy nagyon is készen áll arra a dologra, ami este nem jött össze miattam, de most megakarom neki adni azt az örömöt, amire nagyon vágyik, vagyis, hogy eltemetkezhessen bennem. A bokszerjét elkezdem letolni a csípőjéről, amire elhajol tőlem és megállít a kezeimnél fogva.

- Tudom, és érzem, hogy még nem állsz készen rá. Nem is várom el tőled, hogy ilyen hamar akard az este után, amikor azt mondtad, hogy neked ez még nem fog menni. Én azt akarom, hogy neked is ugyanolyan jó és élvezetes legyen, mint nekem, ne muszájból akard, kérlek. – mondja komolyan, magához ölelve.

Hálásan biccentek felé, elfordulva a másik oldalamra, magamra húzva a lepedőt.

- Pihenj, aludj. Emilia itt lesz a házban, és én is nemsokára hazajövök, de van egy két elintéznivalóm, ami nem tűr halasztást. – mászik ki mellőlem.

Hallom amint a zuhanyzóba megengedi magára a vizet, pár perccel később csípőjén lógó a törölközővel, és telefonnal a fülén tűnik el gardróbszobában, majd tiszta fekete ruhában felöltözve, hajol le puszit adva a homlokomra.

- Minden rendben lesz, sietek haza, szeretlek! – simogatja meg halványan mosolyogva az arcomat.

Órákon keresztül csak vergődök az ágyban, nagyon nem tesz nekem jót ez az egyedüllét, semmit tevés kombináció, az agyam képes még a legeldugottabb emlékeket is előhozni, és ez borzasztóan több, mint kellemetlen érzés. Vissza akarom kapni a régi életemet, azt, amikor dolgozni jártam, barátnőztem, házimunkát végeztem, volt egy napi rutinom, mert ez a mostani semmilyen, ez nem életcél, mellesleg nem fogok Ethanen élősködni. A telefonomat előásom, amiben Liam Karev nevére nyomok, apám barátjára, aki még a karácsonyi partin személyesen felajánlotta, hogy dolgozzak az egyetemén, óraadóként.

- Liam Karev. –mutatkozik be határozott hangnemben.

- Zoja Landers vagyok.

- Oh, nagyon örülök neki, hogy hívtál. Miben segíthetek? – vált egyből kedves hangnemre.

- Szeretném veled megbeszélni a munkát pontosan, amit ajánlottál, persze ha még áll az ajánlatod.

- Hogyne, persze. Neked mikor lenne alkalmas?

- Akár ma is. – vágom rá gondolkodás nélkül.

Pár óra múlva jelenésem van, nem árt, ha már most összekapom magamat. Először lezuhanyozok, mert az éjszaka folyamán többször is leizzadtam, utána az arcommal kell kezdenem valamit, mert ezek a monoklik kicsit sem feltűnőek, ahogy erősebben rájuk nyomom a szivacsot, hogy jól eltudjam tüntetni őket, máris kellemetlen érzés, olyan érzékenyek. Egy alap smink és nem tudom hány réteg alapozó után, a hajamat besütöm hullámosra, egy rövid fekete, fehér kockás kosztümszoknyát veszek fel, egy fehér hosszú ujjúval, testszínű harisnya, fekete magas sarkú, kis táska. Az időjárás kedvező, az éjszakai, reggeli esőtől lehűlt a levegő, felhős, pont nem pusztulni el a melegtől. Emilia a konyhában szorgoskodik, ebédet főz éppen, miközben hallgatja a konyhai tévén az aktuális kedvenc szappanopera sorozatát.