𝐃𝐢𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐲𝐨𝐮

Tizenkettedik

A munkahelyemre mosolygósan érkezek, ez a recepciósunkra, Raquelre is ráragad, mert mosolyogva integet a laptopja mögül.

-         Jó reggelt, Miss Landers. Örülök a jókedvének, és mint mindig ma is nagyon csinos. – kedveskedek a fiatal lány.

-         Neked is, Raquel. Imádom a pink blézeredet, jól állnak a színek. – kacsintok felé.

Alig pakolok le, már is megérkezik az egyik betegem, a tizenöt éves Lana, aki a hullámos barna haját csavargatja zavarában. Az első beszélgetésünk, megértem, amiért percekig csak néma csendben üldögél mindenhova nézve, csak rám nem, a papírjában az áll, hogy örökbe fogadták és amióta kiderült, folyamatosan az igazi szüleit keresi, mással nem is foglalkozik, csak az igazsággal, az igazi szüleitől eltávolodott. Lana, kérlek, mesélj, hogyan tudtad meg az örökbefogadásodat?

-         Körülbelül két éve, egy csinos nő állandóan megjelenik a balettelőadásunkon, az első sorban ül, szigorúan mindig napszemüveget visel, és állva tapsol minden előadás végén, nekem pedig ajándék kosarat hagy az öltözőbe, amiben mindenféle csajos dolog van. Az üdvözlő kártyán J. M. monogramot hagy és utóiratnak, hogy a legjobb táncosnak a világon. A szüleim nem nagyon járnak az előadásra a munkájuk miatt, azért sem szóltam nekik erről. Az egyik alkalommal, amikor a show végén egyedül voltam, bejött hozzám az öltözőbe ez a néni, levette a szemüvegét, a szemei csillogtak a könnytől, megölelt és annyit mondott, hogy sajnálja, és nagyon szeret engem. Mai napig az orromba van a púderes parfümjének az illata. Az utána való napokban sokat gondolkoztam, tudom, hogy a szüleim a padláson tartják a fontos iratokat, felmentem és ott megtaláltam eldugva az örökbefogadási papírjaimat.

-         Mindenáron megszeretnéd találni igaz? –

-         Igen! A legutóbb viszont egy személyes dolgot is beledugott a kosárba, méghozzá ezt. De nem tudom, mit jelentsen.– adja át nekem az egymásba gémkapcsozott fényképeket a lány.

Hirtelen azt érzem, mindjárt lefordulok a székről, ezeken a képeken én vagyok meg Ethan, Oliver kiskorunkban, a sajátom hátuljára franciául az van írva, hogy keresd őket, majd ők segítenek egymáshoz találni minket. Mindkettőnk neve fel van tűntetve rajtuk.

-         Mikor kaptad ezeket a képeket? – kérdezem idegesen.

-         Három napja dobta be a postaládánkban, azért is szerettem volna Önhöz jönni, hiszen a szülőanyám arra kért. De csak mára kaptam időpontot. Kérem, ne nézzen bolondnak, de érzem, hogy ez a néni az igazi anyukám. Segítsen megtalálni!

Egyszerűen nem értem miért szerepel ebben az egészben Ethan meg Oliver is, tök hülye gondolat jut az eszembe, méghozzá az, hogy ez a kislány a testvérem, esetleg mind a négyen testvérek vagyunk. Olyan személynek kell lenni, aki teljesen tisztában van vele, hogy folyékonyan beszélek franciául és ismer, méghozzá nagyon jól, mivel gyerekkori képeim vannak nála. De nem fér a fejembe Ethan meg Oli őket miért vonja bele, mit keres róluk is kép.

-         Mikor lesz a következő előadásotok?

-         Ma este. De ki az az Ethan meg Oliver? Mert maga tudom ki.

-         Ethan a szerelmem, Oliver pedig az öccse. Este elmegyünk a fellépésedre, kérlek, addig ne menj haza, míg ott nem beszéltünk. Az előadás után az öltözőbe találkozunk.

A mai nap alig akar vánszorogni, tudja, hogy fontos elintézni valóm van, ezért sem akar haladni. Az utolsó beteg után, Savannah ront be, indulásra készen a shopping túrához, amit most le kell, mondjak.