Te És Én // P.M. ff.//[BFEJEZETT]

50.

                         "Végső búcsú"

A napok békésen teltek..máig. Egy fura mutáns sereg támadott meg minket. Kinek a vezetője Dix volt. Dix a Hydra egyik régi embere. Csak kirugták, mert túl sok dolgot akart elérni hamar.

Jelenleg egy mutáns testében van. És ahogy eltervezte anno, sikerült neki kifejleszetni a saját fajait.

-Liv. Nocsak Nocsak. Élsz még?- lépkedett felém.
-Dix. -mertem végig.- kicsit sem hianyoztal.
-Aha! Persze, szivem tudom hogy hiányoztam.- türte félre az egyik tincsemet.
-Ne nyulj hozzám!- löktem arréb.
-Minek jöttél?
-Leigázni a földet, megmutatni a Hydrának milyen jó ötletet vesztett. - nevetett fel.

-Ne tedd!
-Mégis miért Liv? Téged is bántottak? Nem szeretnéd ha megbosszulnank ezt?
-Nem...
-Hazudsz! Ne hazudj nekem!
-De miért kell ezért az egész földnek meghalnia?
-Hát nem érted kincsem? Azért mert ha csak őket ölöm meg még valaki tudja folytatni, de ha a vilagot. Akkor már senki.

Elgondolkodtam azon amit mondott. Persze eszembe sem volt vele eggyut erteni. De valamilyen szinten igaza van. De tuti hogy nem hagyom hogy kinyirjon mindenkit a foldon.

Egy gyors sunasan majd Dix a foldre esett. Tony szágultott neki.

-Ki a kis barátod?- szallt le mellem Tony.
-Dix, egy vold Hydras ember. De kirugtak.
-Stark!!!- ordította el magát majd neki esett.- ha harc hát legyrn harc! Pedig Liv azt hittem te es a barataid normalisak vagytok..-folytatta. Majd kiengedte a mutánsait.

Több ezer, csápos, nyálkás, óriás, mini lények jöttek felénk.

-Alj le Dix! Felesleges!- ugrottam mellé.
-Nem az Liv! Győzni akartam, bebizonyítani a világnak hogy Dix Horber nem egy senki! Es meg is teszem!- majd egy határozott mozdulattal elrepitett.

Több métert repültem majd a toronynak csapódtam.

-Kapi! Kéne egy kis segítség, a hajó északi felénél.- mondta Nat.

Nehezen birtak el ennyi, nagy erejű lénnyel.

-Mit akarsz Dix?
-Kapitány! Milyen jó hogy megismerhetlek! Hogy tetszik a 21. Század? Nem túl modern?
-Miért jöttél?
-Eredetileg a Hydrát akartam kinyirni, a földel együtt. De most hogy elnézlek titeket..az egyik emberetek kell.
-Ki?
-A csodabogár! Ackermann!

Kapi egy percre lefagyott, majd futni kezdett a torony fele.
-Srácok őrizzétek Livet! Érte jött Dix!!- orditotta.
-De hol van Liv?
-Nem látom.

-A hajó felé tart.

Mindenki felém rohant. Én csak álltam és végig néztem aggódó tekintetükön.

-Liv, mit csinálsz?
-Engem akar nem? Akkor ne szenvedjetek.
-Ne tedd ezt!
-Megoljuk eggyut!!

-Dehogy oldjuk meg! Ha ertem jott megyek vele.

-Liv ne tedd.- lepett kozelebb hozzám Pietro.
-Sajnálom! De ígérem kiszabadulok és vissza jövök!

Utoljára ért az ajkam az övének. Még egyszer végig néztem rajtuk. Majd egy eröltetett mosoly kíséretében, fel szálltam Dix repülőjére.

Majd pedig...elmentünk.

Belépve egy bolygóra, vagy bármire is szédülni kezdtem.

-Mi mi történik?
-Oh Liv! Te nem tanulsz? Amint beléptünk a légkörbe mindenki elfelejtett. De ne aggodj én nem foglak.- mondta majd bevágott egy ures cellába. Rámadott egy kényszerzubbonyt. Majd pedig ott hagyott.

Sötét volt. Hideg.

Fájt ott hagyni őket.

De legjobban az fájt hogy nem emlékeznek rám többé...soha többé....

Nem hittem volna hogy így lesz.
Azt hittem lesz egy családunk Pietroval. És hogy minden Happy lesz...de ez csak egy álom volt......

Mindennek... Vége..