Life as a Lannister

Second Chance

- Hármat találhatsz, melyik agyalágyult árult el Cerseinek. -rontott be atyám a szobámba.

-Csak hármat? -kérdeztem gúnyosan. Erre csak a szemét forgatta, úgyhogy válaszoltam. -Pycelle.

-Honnan tudtad?

-Az elejétől fogva biztos voltam benne. És a kémeim is jelentettek ezt azt. -húztam sejtelmes mosolyra a számat. - Mit tervezel tenni a Nagymesterrel?

-Nos,nem hagyhatom, hogy egy ilyen ember szolgáljon az udvarban, így muszáj lesz bebörtönöznöm. -mosolyodott el ő is.

-Cersei nem fogja ezt hagyni, ezt te is tudod. És mit fog tenni veled, most hogy megtudta mit tervezel a leányával?

-A nővérem miatt ne aggódj, viszont Pycellet meg kell leckéztetni. Bronnal már beszéltem, ma este rajtaütünk.

Azt akarod, hogy öregeket verjek? Nem valami nemes tőled, elvégre a lányod vagyok, azt hittem meg akarod védeni az ártatlanságomat.

-Azzal már rég elkéstem.

-Áucs.- nevettem fel.

-Ma este várlak a Nagymester szobája előtt, előtte intézd el, hogy legyen helye a vendégünknek az egyik pompás cellában....

Délután Tommennel gyakoroltam. Nos azt gondoltam, hogy Joffreynál nincs ügyetlenebb fiú a királyságban, és mekkorát tévedtem. Tommen egy óra után sírva ment vissza a kastélyba. Megtöröltem a homlokom és most először abban reménykedtem, Joffrey nem hal meg és Tommennek nem kell a trónra ülnie. Ezután és is gyakoroltam egészen estig.

-Késtél. -szólt rám atyám.

-Sajnálom, eltévedtem. -ez persze nem volt igaz, ezt mindenki tudta, de őszintén szólva szimplán elbambultam. Észrevettem, hogy valaki nagyon erősen szugerál, Bronn kereste a szemkontaktust, de én nem tudtam ránézni. Egy hét telt el a Slyntes ügy óta, azóta nem társalogtunk, ő minden este az ajtóm előtt állt és várta, hogy kinyissam neki és végre hozzászóljak, és én minden este elküldtem.

-Csalódást okoztál Pycelle. -rontottunk be a Nagymester szobájába. Bronn kirángatta az ágyából, épp egy szajhával volt. Szegény teremtés, egy bottal nem tudnék hozzányúlni az aszott testéhez, még ha fizetnének akkor sem.

-Mire véljem ezt?!

-Te árultál el Nagymester?

-Neem én soha, mindig a Lannistereket szolgáltam!

-Te hiszel neki? -nézett rám atyám.

-Hmm, ugye nekem sosem hazudnál Nagymester? -léptem hozzá közelebb és megsimítottam a fejét. Bronnal találkozott a tekintetünk és én egy cinkos mosolyt villantottam rá, amit viszonzott is.

-Sosem hazudnék neked, hölgyem.

-Nem hiszek neki. -feleltem atyámnak.

-Valaki elmondta a Királynőnek, hogy Myrcellát Dornba szeretném küldeni.

-Varys volt! A pók lehetett az! Benne nem lehet megbízni!

-Varysnak az mondtam, hogy a Greyjoyoknak adnám Myrcellát, Baelishnek azt, hogy Robb Arrynnak, csak neked mondtam, hogy Dornbe küldöm.

-Én mindig is nagyatyádat szolgáltam, kérdezd csak meg tőle!

-Hmm.. nem tetszik a szakálla. -azzal egy határozott mozdulattal Bronn megszabadította nemes részétől a Nagymestert.

Miután lehurcoltuk Pycellet, felfelé vettem az irányt. Mielőtt kirétem volna Bronn az utamat állta.

-Most nem menekülsz el előlem.

-Eddig sem menekültem. Szimplán nem kívántam veled beszélni, és ezt most is igaz, engedj. -ám nem mozdult. -Mit akarsz még mindig tőlem? Egy hónapja, hogy rajtakaptalak egy szajhával, volt elég időd túltenni magad a dolgokon, kérlek engedj el! Ne tedd ezt még nehezebbé! -nehéz volt ezeket a szavakat kimondanom. Mióta haragszom rá, egyre jobban ragaszkodom hozzá, várom hogy keressen, hogy próbálkozzon. Még a szemébe sem tudok nézni, mert félek azzal rájönne mennyire nem gondolom komolyan a mondandóm.

-Ha tényleg azt akarod, hogy elengedjelek, hogy soha többet ne szóljak hozzád, és hogy felejtselek el akkor nézz a szemembe és úgy mondd! -most megfogott. Továbbra sem voltam képes felemelni a fejem. Az állam alá nyúlt és elérte, hogy a szemébe nézzek. Hiányoztak ezek a barna szemek...- Mondd a szemembe Isabelle, és én már itt sem vagyok!

-Miért csinálod ezt velem? -már megint ezek a könnyek. Utálom, hogy elgyengülök tőle, utálom, hogy így érzek iránta, utálom, hogy szeretem.. Mielőtt még bármi mást mondhattam volna, száját az enyémhez nyomta. Nem is tudom elmondani mióta vártam erre, és nem csalódtam, olyan szorosan ölelt magához, mint ha az hinné elnyel a föld. Viszonoztam a csókját és úgy kapaszkodtam belé, mintha attól félnék elveszi valaki Őt tőlem. Miután szétváltunk hatalmas mosolyt villantott, én pedig hirtelen azt sem tudtam hol vagyok.

-Nincs harmadik esély! Ha ezzel nem élsz, sajnos meg kell, hogy öljelek. -suttogtam neki.

Válaszul csak egy újabb csókot kaptam....

Na helló! Nem is merem leírni, milyen régen írtam... Remélem azért még mindig szeretni fogjátok a történetet, és tervezek egy másikat is elkezdeni. Veletek mizu? Puszilok mindenkit:M